Díszpolgár egy másik nemzedékből

dr. Várhegyi Zoltán
dr. Várhegyi Zoltán - © Fotó: Ádám János
Miskolc – Az egészségügy közkatonája, a Széchenyi Gimnáziumért küzdő „keresztes vitéz”…

Így jellemezte önmagát dr. Várhegyi Zoltán, aki 2012-ben Miskolc város díszpolgára lett. Az interjúra egy szál rózsával érkezett. Kihangsúlyozva, ő egy másik nemzedék tagja, azé, amelynek fontos egy ilyen apró gesztus. Beszélgettünk, mesélt. S közben kirajzólódott előttem az a másik nemzedék…az, amelyik a történelmi igazságtételre vár. Például a Földes, pontosabban, a Széchenyi Gimnázium ügyében. De kezdjük az elején.

– Mit jelent önnek ez az elismerés?

Dr. Várhegyi Zoltán: Megtisztelő, és nagy öröm. Soha életemben nem gondoltam, hogy jelölni fognak. Egész más közegben éltem, én az egészségügy közkatonája vagyok. A szakmában biztos másképp ismernek, mint a városban, a közéletben. Mindenhol, Miskolcon is létezik egy nemzeti konzervatív oldal, amelyik más történelmet tanult, más családi- és iskolai viszonyok között nőtt fel. Egészen más értékrend szerint, mint amiben később kénytelen volt létezni, a hatalom különböző megnyilvánulásai közepette, örök alkalmazkodással. Majd két évtizeddel ezelőtt bekövetkezett a fordulat, azóta számunkra annyiban változott a világ, hogy beszélhetünk, elmondhatjuk, amit addig nem lehetett. Ez óriási dolog. Nem beszélve arról, hogy akiktől kapom az elismerést, azokat nagyra becsülöm, az elmúlt 15 évben ők voltak, akik felfogták, megértették azt az ügyet, ami egy nemzedék vágyálma. Nem mellém álltak, nem az én ügyem ez, én csak az egyik élharcosa vagyok.

– Ez az ügy, amire gondol, a Földes Ferenc Gimnáziummal kapcsolatos…egészen pontosan önök, illetve az ön által vezetett Széchenyi ’56 Emlékbizottság kezdeményezte az iskola névváltoztatását. Azt szerették volna, hogy Széchenyi Gimnázium legyen.

Dr. Várhegyi Zoltán: Igen, először 1997-ben kezdeményeztük, majd az 56-os forradalom ötvenedik évfordulóján, és tavaly. Azt gondoltuk, egykori alma materünk érdekében megpróbáljuk a történelmi igazságtételt. 1950-ben ugyanis Rákosi államtitkárától jött egy leirat, ennek értelmében kapta Földes Ferenc nevét a gimnázium. El kellett viselni egy olyat, amiről azt mondták, hogy márpedig ez így lesz, de megszokni nem lehet. Majd az 1956-os forradalom Miskolcra nézve egyik pozitívuma volt, hogy október 29-én a tanári kar összeült, és úgy döntött, hogy az iskola kapjon új nevet. Ekkor született meg a Széchenyi név…, a diákság óriási örömére. Ezt a vívmányt a következő év tavaszán, 4 hónap után, elvették tőlünk. Amikor a miértről kérdezősködtünk, azt mondták, elveszett a pecsét, és még sok ilyen bugyutaságot hallhattunk. De ez a hallgatás korában zajlott, magunkban csak mosolyogtunk rajta. Mindenesetre az 57-es félévi bizonyítványunkban ott a körbélyegző, hosszúbélygező, amely Széchenyi István Gimnáziumot mutat. Ez a név tehát egy vívmány, semmi mást nem akartunk soha, csak történelmi igazságtételt. De az ember lassan beletőrödik. Szó sincs ugyanis arról, hogy itt bárki más is igazságot akarna tenni, és ez fáj. A 40 éves érettségi találkozónkon elhatároztuk, a név-visszaadásért szeretnénk harcolni. Olyan ügy ez, ami jogos, amit megérdemel az az iskola, amely felnevelt minket.

– Háromszor kezdeményezték, háromszor nem sikerült. Lesz negyedik?

Dr. Várhegyi Zoltán: Talán tavaly voltunk legközelebb ahhoz, hogy sikerüljön. Azt éreztük, hogy sikeres lesz, egy rövid ideig őszintén reméltük. Aztán, ahogy alakultak a dolgok, rájöttünk, hogy erről szó nem lehet. A városnak nem kell történelmi igazságtétel, hamis ideológiákkal és egyebekkel elérték, hogy ne sikerüljön. Szánalmas, ami zajlott az ügy körül, ilyen szinten már nem akartuk felvenni a harcot…Lesz-e negyedik? Részünkről nem. Nem mondtunk le róla, de méltatlan megoldásokat tartalmazó helyzetbe soha nem megyünk bele.

– Térjünk vissza a díjhoz…az indoklásban szerepel: érettségi előtt vívódott, hogy mérnök legyen vagy orvos. Végül az utóbbi mellett döntött. Miért?

Dr. Várhegyi Zoltán: Ifjúkoromban, gimnazista éveimben érdeklődtem a technikai dolgok iránt. Valahonnan az ősöktől örököltem némi kézügyességet. Volt egy kedves ismerősöm a műszaki egyetemen, akihez kijártam, másodikos koromra már tudtam hegeszteni, ismertem a szakítógépek működését. Később, amikor egyetemre kellett jelentkezni, már a racionalitás döntött. Ismerőseim rábeszéltek, az orvoslásban éppúgy tudom alkalmazni a kézügyességemet. Így kerültem a debreceni egyetemre, 1957-ben, és 63-ban végeztem.
Végzés előtt három évvel már a megyei kórház sebészetén dolgoztam a nyári szünetekben, mindig ott voltam, ahol lehetett valamit tanulni. Szívvel, lélelekkel dolgoztunk. Akkor a semmiért adtuk egész valónkat. Mégis szerencsés voltam, mert részt vehettem egy kórház indulásában…az mindig egy csoda, amikor valaki egy alkotás része lehet.

– Ebből az alkotásból kivette a részét. Ha csak a szemészet, ideggyógyászat, idegsebészet területén elért sikereire, bevezetett újításaira gondolok.

Dr. Várhegyi Zoltán: Úgy érzem, tettem ezért a városért, amit büszkén vallok szülővárosomnak, tettem ezért a szakmáért, bár néha azt is érzem, még többet is tehettem volna. Egy fiatalembernek az a dolga, hogy szétnézzen a világban, és az ott látottakat hazahozza, mint annak idején a céhlegények. Én ezt tettem…Eredménynek tekintem, hogy vidéken először vezettem be a neurooftalmalógiát, amely tulajdonképpen az idegsebészet, ideggyógyászat, és szemészet határterülete. Akkoriban még nem voltak képalkotó eljárások, akkor a beteggel elbeszélgettünk, hogy az évszázadok alatt összegyűlt tapasztalatokból, a tünetek alapján kialakítsuk a diagnózist. A másik fontos újítás volt a neurotraumatológia. De végeztünk szemüregi daganatos műtéteket, majd a 80-as évektől érbeültesés beavatkozásokat, mikrószkópos műtéteket, érbeültetést az agyfelszíni artériákba. Ezen a területen is szép eredményeket értünk el.

– Közélet, munka…család?

 Dr. Várhegyi Zoltán: Nekik köszönöm, hogy elviselték azt, hogy én szinte alig vagyok otthon. Nem csavargok, hanem a munkahelyemen vagyok. Nem érzem azt, hogy ha elmúlt 4 óra, akkor haza kell mennem. Feleségem sokszor mondta is, nem ismerem az órát. Amikor összeházasodtunk, elmondtam, én ilyen vagyok, nem tudok más lenni. Talán annak, aki így éli az életét, annak nem szabad lenne megnősülnie. Éppen ezért Isten különös kegyelmét látom abban, hogy annak ellenére, hogy a munkahelyemen éltem le az életem, mégis egy olyan családdal ajándékozott meg, amely mindenben a segítségemre volt.

– Mit lehet tudni erről a családról, kikből áll?

Dr. Várhegyi Zoltán: Van egy lányom, aki a Fráter Gimnáziumban angolt tanít és egy fiam, aki – mondhatom nyugodtan – elismert szemorvos. Született még egy lányom, aki szintén angoltanár. Mind csodálatos gyerek. De ez nem csak az én érdemem, olyan ajándékot kaptam, házasságaimban és gyermekeimben is, amit talán nem érdemeltem meg, de nagyon büszke vagyok rájuk. Nem beszélve a hét unokámról, akik általános iskolások, a legnagyobb viszont jövőre érettségizik. A legkisebb még nem látta a világot, de pár hónap múlva remélem, köztünk lesz, nagy szeretettel várjuk.

– Szántó Rita –