„Ádám, ez megint más volt. És megint jó volt, csak most más volt erős benne”

Miskolc - Közös hang. Beszélő mozdulatok. Belül zajló dráma. A szépség a szomorúságban. Interjú Lukács Ádám táncművésszel, a Miskolci Balett alapító tagjával és magántáncosával.

A nemzeti ünnep alkalmából, színvonalas munkájáért Magyar Bronz Érdemkereszt polgári tagozat kitüntetést vehetett át Lukács Ádám, a Miskolci Balett alapító tagja és magántáncosa.

Minden vágyam és gondolatom kiélhetem a táncban." Lukács Ádám

Mit szeretne: melyik szerepének szóljon leginkább az elismerés?

Lukács Ádám: Őszintén, nem tudok rá válaszolni. Talán Kozma Attila Ludas eM-jében döbbentem rá először, hogy mi mindent lehet a tánc segítségével megcsinálni és megmutatni. Emlékezetes még a régi időkből Krámer György Bolerója. A hattyúk tava mulató – és még sorolhatnám. Ez mind formált, alakított. De a táncosnak igazából nincs kis szerepe. Nem állhatok neki egyetlen feladatnak sem azzal, hogy most „csak” a karban táncolok, máskor meg, hogy most pedig szólista vagyok. Mindent ugyanazzal a tűzzel és odaadással kell elvégezni. Bennem ráadásul ott van a megfelelési kényszer: mindig jót akarok, mindig igaz szeretnék lenni. Ha csak öt percem van a színpadon, azt is így csinálom. Azt akarom, hogy mindenki engem nézzen, és higgyenek nekem. Szerintem ezt vették észre, ezért javasoltak a kitüntetésre.

Azt gondoltam, Kozma Attila Quixote-rendezésének cím­szerepét mondja majd.

Lukács Ádám: Álomszerep volt.

Nem jutott hirtelen az eszébe? Vagy más jobban számít?

Lukács Ádám: Nem, nem számít jobban, csak ezt a Játékszínben adtuk elő, az kis színházi tér. A modern táncjátékoknak kisebb a közönségük, mint amikben nagy, romantikus történeteket mesélünk el.

A búsképű lovag-alakításáról írta Kútszegi Csaba, hogy Lukács Ádám nagyon tudja, amit tud: „tépelődő, kissé egzaltáltságra is hajlamos intellektuális-lírai hősök bemutatásában szinte verhetetlen”, de szeretné másmilyen arcait is alaposabban megismerni.

Lukács Ádám: Így igaz, s remélem, a jövő évadban másmilyen arcomat is megmutathatom.

Milyen táncosnak ismeri magát, egyébként? Tényleg olyan személyiség, mint amilyennek a kritikus leírta?

Lukács Ádám: Lehet, hogy mosolygok, de mégis zajlik bennem valami dráma. Lehet, hogy akkor is meglátom a szépet, amikor szomorú vagyok. Milyen táncos vagyok? Martha Graham szerint „a nagy táncosok nem a technikájuk, hanem a szenvedélyük miatt válnak naggyá”. Ez rám annyiban igaz: a technikai tudásomat befolyásolta, hogy nem volt lehetőségem részt venni rengeteg kurzuson. A miskolci Szemere középiskolában, ahol kezdtem, Majoros István tanár úr a színészmesterséget, Kozma Attila a technikát sulykolta belénk. Sikerült nagyon jól megtanulnom, hogy a tánc túláradó érzések, szenvedély nélkül üres mozdulatsor csupán, ezért, ha esetleg nem is tökéletesen feszítem le a spiccet, vagy nem úgy emelem a lábam, de őszintén, hitelesen tudom megformálni azt a karaktert, amit várnak tőlem. Tudom, hogy a tánc alapja a balett. És mégis, a balett, valahogy, olyan távol került tőlem. A mostani balettmesternőm, Jónás Zsuzsa mondta: ha úgy gyakorlatoznék, mint ahogy szerepet próbálok, ahogyan a próbán koncentrálok, ezzel sem lett volna gondom.

Létezik ennyi energia?

Lukács Ádám: Létezik. Biztosan működne.

Táncot nézni gyakran jár azzal a furcsa érzéssel, hogy amit éppen látunk, csak egyszer lehet az életben megcsinálni. Az a hihetetlen mennyiségű erő, amit belesűrítenek, nem tűnik pótolhatónak.

Lukács Ádám: Tényleg, csak egyszer lehet megcsinálni, de nem ilyen értelemben. Hanem úgy, hogy nincs két egyforma előadás. Ezzel saját magamat is képes vagyok mindig meglepni. Ha reggel a boltos szomorú volt, talán engem is hatalmába kerít ez a benyomás. Lehet, hogy én is ebből az érzésből fogalmazok majd aznap. Lehet, hogy feszültebb vagyok, és agresszívebb, bizonytalan abban, hová viszi el ez az érzés az előadást. Jónás Zsuzsa, aki mindig megnézi az előadásainkat, azt mondja: Ádám, ez megint más volt. És megint jó volt, csak most más volt erős benne.

Miért lett táncos?

Lukács Ádám: Putnokra, katonaképzőbe adtam be a papíromat. Jártam előkészítőbe, a Lévayba, mert szerettem volna lelkész is lenni. Volt még egy üres sor a jelentkezési lapon, és eszembe jutott, hogy láttam szemerés táncosokat Dédesben, ahol éltem, és hogy mennyire tetszett. Aztán elmentem ide a felvételire. Mondtam, hogy nem készültem koreográfiával, de akkor már tanultam klarinétozni, és szívesen eljátszom egy etűdöt, lesz, ami lesz. És felvettek.

Kialakulatlan személyiség volt, vagy ezek a lehetőségek mind ott voltak önben? Katona, lelkész, táncos – mindegy is?

Lukács Ádám: Ez mind lehettem volna. Na, jó, katona talán nem, abból az iskolából azt írták, az alkatom nem megfelelő. De tényleg, a bőség zavara volt ez. Anyáék bajban is voltak, hogy mi lesz ebből a fiúból. Nagyapám sorsában volt valami, ami erősíthette a választásomat: ő bányászként dolgozott, de hívták Miskolcra színésznek is. Aztán a családot választotta, és maradt. Amikor később már látott előadásokban, büszke volt, hogy a gyerek ott áll a színpadon – megcsináltam, amit ő nem.

Jól döntött?

Lukács Ádám: Nagyon jól. Azt csinálom, amit tényleg szeretek. Minden vágyam és gondolatom kiélhetem a táncban.

Hol lehet ebben saját maga?

Lukács Ádám: Nem csekély a mozgástér. Kozma Attila például gyakran táplálkozik abból, amit tőlünk lát. Elindít benne valamit, ami, mondjuk, én vagyok. Persze, azt is mondja, hogy ezt vagy azt csináld. De ha megakadunk, megkérdi, itt és most mit tennél. És az megint én lehetek.

Mit kap más koreográfusoktól?

Lukács Ádám: Dolgoztunk például Velekey Lászlóval, az Anna Kareninában, amiben én táncoltam Karenint. Szerintem, ő az elején még bizalmatlan volt velem, mert azt látta, nem úgy gyakorol ez a fiú – én –, mint ahogyan kellene. Olyan fura volt az elején. De aztán rájött, hogy csak meg kell találni a közös hangot. És elkezdett az életből instruálni, hogyan hozzam fel magam. És onnantól már beszéltek a mozdulataim.

A régi tánctagozatból már csak ketten maradtak, Fűzi Attilával. Milyen érzés ekkora változásban élni?

Lukács Ádám: Nagyon jó. Kellett és kell is nekünk. Az újakat húzni kell, és ők is húznak minket. Kicsit nevelni is kell őket, de mi is változunk általuk. Valami elindult a Miskolci Balett megalakulásával, és azóta egyre feljebb tartunk.

Hogyan számol ezzel: meddig lehet ezt csinálnia?

Lukács Ádám: Kozma Attila azzal ijesztget, hogy nagyon sokáig. Idén kezdtem el tanulmányaimat a táncművészeti főiskolán. Jövőre szeretnék átmenni koreográfusi szakra. Mert hát folyton azt mondom, hogy jobb volna alkotni most már, és csak néha megmutatni magam, néha belehalni a színpadon, nem minden este. Vihetném tovább ezt a vonalat: nem a technikából dolgozni, hanem a technikát használva továbbvinni ezt a kis belső zizegést. Nem azt mutatni, hogyan csinálok meg valamit, hanem hogy miért.

- Bujdos Attila -