"Csak a lelkem lebeg közöttetek…"

Miskolc – Fél évszázad a történelemben csak egy pillanatnak számít, de az emberi életben hatalmas idő. 36 végzős fogadta meg 1958-ban Miskolcon a Palóczy úti fiúiskolában, hogy vesse őket bármerre a sors, nem hagyják a szálakat szétszakadni.

Szeptember 27-én sajnos a VIII/a-ból tízen “igazoltan” maradtak távol az 50 éves találkozóról, mert meghaltak. A tanárok közül mindössze ketten élnek: Lehóczky Sándorné és Tok Miklósné Győr Etelka.Tizenketten nem jöttek el, mivel vagy betegek vagy nyomuk veszett. Olyanok is akadtak, akik halaszthatatlan elfoglaltságuk miatt nem lehettek jelen. Tizennégyen azonban újra végig jártuk az egykori Peceparton levő hajdani alma matert .

Iskolánkat többször is átalakították, így nem mehettünk be volt osztálytermeinkbe. Az alagsori tornacsarnokot ugyan ismét birtokba vettük, de már ez sem eredeti funkciójában működik: zenei rendezvények színhelye. Körbe sétáltunk az udvaron, majd a Fő utcán és onnan felnéztünk a névadó szobrára, végül közös ebédre ültünk be egy Kossuth utcai vendéglőbe. A társalgásban a 3 rektorhelyettesDöbröczöni Ádám, Kardos Karcsi és Buchalla Botond – vitte a prímet, de Dömötör Tibit és Engi Gabit is alig lehetett “lelőni”. A csendesebb csoportban foglalt helyet Turkovics Jenő (Tuki), Kováts Peti, Szerencsi Árpi, Győri Pista, Havas Jancsi és Demeter Laci.

Hárman írásban is kimentették magukat távolmaradásuk miatt. Hármunk sorsolás útján olvasta fel a kihúzott osztálytárs levelét. Nekem az Eötvös Petié, a Párizsban élő világhírű zeneszerzőé jutott: “Kedves Srácok! Úgy megdobbant a szívem a névsortól, az örömtől, akik élnek és a meglepetéstől, a szomorúságtól, akik már nem. El sem tudom képzelni, hogy ilyen sokan már elmentek, miután mindenki neve egy élő kép emléke, egy-egy mozdulat, egy nevetés, egy közös hülyéskedés, így az emlékemben mindenki csak élő marad, amíg élek. Sajnos, nálam az őszi koncertszezon van, aznap éppen Strassburgból Münchenbe repülök (tegnap érkeztem Tokióból), így aztán sajnos nem tudok Veletek lenni, csak a lelkem lebeg közöttetek…”

Boskó Karcsi kedves barátja, Nagy Feri üzenetét tolmácsolhatta: “Ahogy az ember idősödik, egyre inkább szüksége van az ilyen összejövetelekre, éppen ezért végtelenül sajnálom, hogy nem tudok ott lenni. Orvosi szakmai konferencián leszünk a Dunántúlon. Általad kívánok a csapatnak minden jót és főleg egészséget. Akinek szüksége van rá, még tudok segíteni, dolgozom a kórházban.”

Döbröczöni Ádám, a Miskolci Egyetem korábbi rektorhelyettese stílszerűen Terplán Kori gondolatait osztotta meg velünk: “Ötven év nagy idő. Késő jött a hír és már nem tudtam a kötelezettségeimet módosítani. Vannak persze dolgok, amelyeket nem felejtek el: a tanárainkat és az osztálytársaimat. Nekem a kapcsolattartás nehezebb lett, hiszen összesen már 40 esztendeje élek Magyarországon kívül. Benne volt 11 év, amikor nem is látogathattam haza. Jövőre hivatalosan nyugdíjba megyek a német és amerikai rendszer szerint: 25 könyvem jelent meg 4 nyelven, ami nagy büszkeséggel tölt el. Nem minden név jut eszembe az 50-es évekből, de sok kép megjelenik, főleg ezen a héten. Az osztálytársak nevei: nem puskáztam, mert nem tudom hol van a fénykép és a névsor. Szerencsi Árpi, akivel 8 évig jártam együtt. Eötvös Petit csak írásban értem el 50 év alatt. Dömötör Tibi ( kösz a szervezést, vele 10-15 évenként öszefutunk valahol). Korompai Laci 56-ban Izraelbe ment. Buzafalvi Győző jobbhátvéd és újságíró. Szabó Andris alias Lóbőr, de miért? Ki tudja hányan élünk még? Küldjetek, ha tehetitek egy akkori és mostani névsort. Érezzétek jól magatokat: 1-2 poharat ürítek az általános egészségre.”

B. Gy.