Bezzeg, az én időmben!

Bezzeg, az én időmben!
© Illusztráció: KM-archív
Mondhatnám, hogy bezzeg, az én időmben, de jól tudom: az idők múlásával változnak a szokások. Az én szalagavató ünnepségem jó pár évtizeddel ezelőtt a gimnázium tornatermében volt, s nem egy kibérelt hatalmas teremben. M. Magyar László írása.

A hagyomány szerint a diákok az utolsó tanév második félévében jogosultak a végzős szalag viselésére, ezért a mi ünnepségünk februárban volt, míg napjainkban már októberben és novemberben megrendezik a bálokat, hogy utána már csak a tanulásra összpontosíthassanak az érettségire készülő diákok. Az ünnepség után diszkó várt ránk 22 óráig ott, a tornateremben, eszünkbe sem jutott, hogy még elmenjünk bulizni valamelyik előre lefoglalt szórakozóhelyre – igaz, nem is lett volna hova menni.

Más idők jártak, mások voltak a szokások, s ez így természetes, a lényege ugyanakkor megmaradt ennek a Selmecbányáról származó hagyománynak: a mindenkori végzősök jelezni szeretnék a nagyvilágnak, hogy a felnőtt kor küszöbéhez érkeztek, s már csak hónapok vannak hátra a középiskolai évekből.

Lázba jönnek a fiatalok a szalagavatóra készülve: mindennapos téma lesz közöttük a báli öltözék, a frizura, a keringőhöz kikölcsönzött ruha, s az elmúlt négy évet összefoglaló műsoruk sok-sok poénja, tréfás ötlete. S bár csak egy állomásról van szó még nagyon az út elején, a diák boldog, mert róla szól az ünnep, a szülő pedig nagyon büszke, hogy gyermeke idáig eljutott. Éppen úgy, mint az én időmben!

– M. Magyar László –