Az igazi paradicsom

Olvasom, hogy a kiskertkultúra feltámasztásának kísérletéhez fogtak egy hazai településen. A lényeg az, hogy közösségi formát választottak, azaz nem a saját körbekerített kis parcelláját gondozza mindenki egyedül, hanem eleve kollektív az egész. Kiss László írása.

Ha lesznek, biztos, hogy teljesen más alapokon jöhetnek létre, mint egykoron.”

Vajh’ fel lehet-e támasztani, ami egyszer meghalt? Ha valaki körbejárja azokat a kiskertes hétvégi telkes területeket, amelyek körbeveszik a legtöbb magyar várost, olyan, mintha Csernobil környékén járkálna. Hihetetlen mennyiségű munka, szorgalom romjait eszi az enyészet. A hajdanán virágzó kiskertvilág teremtője nem a kertművelés utáni olthatatlan vágy volt. Még azt sem mondanám, hogy az akkoriban csapnivaló zöldség-gyümölcs kínálat mozgatta volna, hiszen ha az állami Zöldértben nem is, de a piacokon azért lehetett kapni normális árut. Nehéz mai józan ésszel megérteni, mi vitte rá az embereket arra, hogy szinte a szűzföldek feltörésével egyenértékű pionírmunkát vállalva küzdöttek a természettel éveken át, amíg valahol az ugaron egy szép kiskert termett.

Nekünk is volt, és gyerekkorom elrettentő élményei közé tartozott, hogy félórás erőltetett menet után a helyszínre érve rögtön lehetett kezdeni egy kis vízhordással, majd kapálás, miegyebek. Nem beszélve az infrastruktúra felépítéséről. Hihetetlen házféléket, esővízgyűjtőket gyártott a magyar. Látszott, ki hol dolgozott, mihez fért hozzá. Nem egy, nem két helyen láttam komplett villamost vagy buszt kerekek nélkül, mint patent megoldást. Csilléket a bányákból mint esővízgyűjtőt. Komplett dupla alumínium lengőajtót, amiket a közérteknél láttunk, mint a kis ház homlokzatát és bejáratát egyben.

Abszolút nem kert járta és földismerő városi emberek tépték a gyomot csomózott zsebkendővel a fejükön, hogy este aztán leégve hazatérjenek egy kemény hétvége után. De a hajtóerő, az volt maga a lényeg. Hiszen itt az állam engedte meg, sőt támogatta azt, amit addig nem: egy darab megfogható földdarabra azt mondhattuk, hogy a mienk. Egy picike kapitalizmus volt egy ilyen hétvégi telek, hiszen termelhettünk rajta, építhettünk mindent miniben. Érdekes módon az egész kiskerttörténet csúcsán az egész kezdett elmozdulni a közösségi megoldások felé. Mert villany- és vízhálózatot, szemétszállítást, útzuzalékolást nem lehet egyedül intézni és megvalósítani. Jöttek a különféle kertszövetkezetek, zártkerti egyesülések, de ez már az agónia kezdete volt.

Ahogy megváltozott a rendszer, kinyílt a világ, egyre többet dolgoztunk, mindenkinek lehetett bármilyen tulajdona, és ránk tört a fogyasztás addig ismeretlen szédítő világa, az egész kiskertes aktivitás kezdett szépen kihalni. Mert nem volt, ami éltesse, mozgassa, egyszerűen nem illik a mai életünkbe – minden egyéb már csak következménye ennek.

Kíváncsi vagyok, mi lesz a kísérlet sorsa. Ha lesznek valaha élő kiskertes negyedek még a városok peremein, biztos, hogy teljesen más alapokon jöhetnek létre, mint egykoron. Mindenesetre egy dolog változatlan maradt: Magyarország éghajlata, földjei egy kertparadicsom lehetőségeit hordozzák. Míg nem tesz róla a globális felmelegedés.

– Kiss László –








hirdet�s