Az idő (és mások) vasfoga

Az idő (és mások) vasfoga
Szerelmese vagyok a Bükk-hegységnek. Persze ez kicsit plátói szerelem, hiszen nem vagyunk együtt nap, mint nap. – Szaniszló Bálint jegyzete.

Szerelmese vagyok a Bükk-hegységnek. Persze ez kicsit plátói szerelem, hiszen nem vagyunk együtt nap, mint nap. Reggelente avasi lakásunk erkélyéről köszöntöm a „hegyeimet”, végigsimítom tekintetettemmel a fennsíkokat és megnyugtatom szememet egy-egy csúcson. Barátaimmal pedig hetente legalább egyszer futunk egy-két órát az ismert turistautakon, vagy ismeretlen bükki ösvényeken. Az ilyen futások alkalmával találkozóink helyszíne a majális-parki autóbusz-végállomás melletti Herman Ottó Emlékpark parkolója. Itt áll(t) egykor az a gyermeki fejjel általam furának titulált, szerintem hajóra hasonlító építmény, amely a Bükk Keleti Kapuja megtisztelő címet mondhatta magának. A többszörös múltidő magyarázata az, hogy „az idő vasfoga” – finoman szólva – erőteljes nyomot hagyott az építményen, a mögötte lévő egykori parkon, hogy a völgy túlsó végén néhány éve leégett kilátóról-gombavizsgálóról ne is beszéljünk. Minden egyes találkozásunk alkalmával látom, ahogy rohamosan romlik, tűnik el az építmény…

Távolból csodálva a Bükköt, persze nem látszik a kapu és a park rohamos romlása. Az is emlék már, hogy annak idején társadalmi munkában, kommunista műszakban működtek közre szüleink (nagyszüleink) a kapu és a kilátó építésében, a park kialakításában. De ma már az egész park is csak egy emlék, meg annak szelleme is, amelynek indíttatására annak idején összefogtak és megteremtették azt. Megint csak az a bizonyos remény marad (amely az okosok szerint utoljára hal meg), hogy a park újjáélesztésére tett nagy felbuzdulások nem halnak el más „fontosabbnak” tartott ügyek oltárán.

Kapcsolódó cikk: