Az elhurcoltak emlékére Bódvaszilason

Akt.:
Az elhurcoltak emlékére Bódvaszilason
© Fotók: Ádám János
Bódvaszilas – Hatvannégy embert vittek el málenkij robotra a településről, huszonegyen nem tértek haza.

Emlékművet is szenteltek magánforrásból Bódvaszilason az 1945 február 22-én a Szovjetúnióba elhurcolt 64 férfinak, akik éveket töltöttek málenkij roboton sanyarú körülmények között.

Nem tudtak és nem is mertek szökni. Ott voltak a fegyveres őrök, a kerítésvédelem, a nagy távolság és hideg…” Nagy Gábor

Napok helyett évekre

Nagy Gábor magánemberként kezdte el évekkel ezelőtt a megemlékezések szervezését, amelyet az önkormányzat és a helyi egyház is támogat. Az édesapja is azok között a 16 és 64 év közötti férfiak között volt, akiknek február 22-én jelentkezniük kellett három napi élelemmel „egy kis munkára”, ám Kassán a Szendriai börtönbe terelték, ahol válogatott verés után rávették őket, hogy írják alá: há borús bűnt követtek el.

emlekmu-01-aj_650

Ezután teherautókkal Novy Sac és Szanyok településekre vitték, ott vagonírozták a környékbeli falvak lakóival együtt őket és a Szovjetúnióba szállították. A Kaukázus közepén kellett dolgozniuk jóvátételi munkán, a szakemberek üzemekben, a nagy részük pedig a nuzali lágerbe került. Az itt fabarakkokban „élők” ólom és cinkbányában dolgoztak, ahol korábban köztörvényes halálraítéltek végezték a munkát. A kemény napi penzum mellett minimális élelmet kaptak, semmiféle munkavédelmi eszközük nem volt, ahogy tisztálkodási lehetőségük sem. Megjelent a fejtetű, a kiütéses tifusz, a szilikózis, a portüdő.

– Nem tudtak és nem is mertek szökni. Ott voltak a fegyveres őrök, a háromszoros kerítésvédelem, a nagy távolság és hideg, na és a rájuk leselkedő farkasok. Volt, aki megpróbált szökni, de elrettentő példaként agyonverték – meséli Nagy Gábor.

emlekmu-07-aj_650

Kicsit jobban jártak azok, akik a helyi kolhozban kaptak munkát, itt némileg könnyebb volt a munka, és zsenge csanalat tudtak enni, ami egy kis energiát adott.

Nem beszéltek

– Télen a nagy hideg miatt nem tudták eltemetni a halottakat, ezért forró mészlével öntötték le, és így vitték a halotti dombra, hogy ne járjanak rájuk a farkasok. A szemtanúk szerint volt, aki még mozgott, amikor leöntötték, a magas lázas betegeket már halottnak nyilvánították… – meséli a borzalmakról a férfi.

emlekmu-05-aj_650

De, ahogy feleségével mondják – akinek az édesapja pedig angol hadifogságból tért haza a háború után jóval később – sok információt már csak utólag, feljegyzésekből, kutatók segítségével tudtak meg ők is, illetve saját kutatásaik alapján. Nagy Gábor édesapja ugyanis – a többi málenkij robotot megjárthoz hasonlóan – nem nagyon beszélt a történtekről. Egyrészt hazatérésük után titoktartási fogadalmat írattak alá velük, másrészt féltek, hogy őket, vagy a családtagjaikat ismét elviszik, ha beszélnek.

Horváth Imre

Támogatás Svájcból

Február 17-én tartották az idei megemlékezést Bódvaszilason az emlékműnél. A lágert megjárt férfiak közül már senki sem él, így a leszármazottaik helyezték el a megemlékezés virágait. Nagy Gábor mellett megszólalt dr. Hudák Zita az Edelényi Járási Hivatal vezetője, és Fülöp József polgármester is. Nagy Gábor unokatestvére Jacsman János kezdte el a kutatást, ő álmodta meg és finanszírozta az emlékművet. A férfi Svájcban él, egyike volt azoknak a soproni diákoknak, akik egyszerre emigráltak 1956-ban.








hirdetés








hirdet�s