Az egyszárnyú angyalok együtt repülnek

Az egyszárnyú angyalok együtt repülnek
© Fotó: Ádám János
Miskolc – Egészségesen élt, azt gondolta, vele ez nem történhet meg. Ma már tudja, mit nyert: a hitet.

„Mi mindannyian egyszárnyú angyalok vagyunk, és úgy tudunk csak repülni, ha átöleljük egymást” – így foglalta össze Orosz Júlia, hogy mit is jelentett, jelent számára a Simonton-terápia. Két éve került kapcsolatba a Vincze Anna klinikai szakpszichológus által vezetett csoporttal, éppen a kórházból jött ki, legyengült, 55 kiló volt, és tüdőtranszplantációra várt. Júliánál ugyanis 2015-ben megállapították, hogy ismeretlen eredetű tüdőfibrózisa van. Az első csoportterápiára még oxigénpalackkal ment, kicsit bizalmatlan volt, de hamar megérezte, jó helyen van. Rendszeresen járt a kezelésekre, lelkiismeretesen csinálta a feladatokat, és érezte, sokat fejlődik. Majd ígéretet tett, ha meggyógyul, ha sikerül a transzplantáció, akkor önkéntesként folytatja a munkát a csoportnál. Júlia már önkéntes, 50 nappal ezelőtt kapott új tüdőt, pár napja pedig kijelentette, meg­gyógyult. Persze tudja, hogy ezt még korai kimondani, de egyszerűen ezt érzi.

Meg sem fordult a fejemben­­­, hogy beteg­­­ lehetek.” Orosz Júlia

Horror állapotban

„Harminc éven keresztül dolgoztam tornatanárként, rendszeresen sportoltam, nem dohányoztam, egészségesen éltem. A parasznyai iskolában tanítottam, minden nap kerékpárral mentem ki a Lyukóvölgyön keresztül. Meg sem fordult a fejemben, hogy beteg lehetek. 2015 nyarán már alig vártam a nyári szünetet, a nyaralást. A barátnőmhöz látogattam ki Svájcba, túráztunk, kirándultunk, de semmi bajom nem volt.

Fotó: Ádám János Fotó: Ádám János ©

Majd egyik reggel jóga közben lettem rosszul, fájt a levegővétel. Ezért bementünk a kórházba, ahol több órán keresztül vizsgáltak, de nem tudták, mi a bajom. Később megállapították, hogy foltok vannak a tüdőmön, és be kellett feküdnöm. Megijedtem, hiszen addig sosem voltam kórházban, ráadásul közeledett a lányom esküvőjének időpontja… Végül három hétig voltam a svájci kórházban, ahol napi 24 órában kaptam az oxigént, az állapotom leromlott. El sem akartam hinni, hogy a nyaralásom vége az lett, hogy a barátnőm kerekesszékben tologat a kórház udvarán… Augusztus elején hazaengedtek, elkezdtem itthon orvost keresni, és október 5-re kaptam időpontot. Nem bántam, mert jobban éreztem magam. Közben közeledett szeptember 5-e, a lányom esküvőjének időpontja, de 2-án rosszul lettem, bekerültem a kórházba, ahol az orvos annyit mondott, ez a tüdő horror állapotban van. Nem akart hazaengedni, saját felelősségemre mégis hazamentem, másnap azonban visszakerültem. Az esküvőig próbáltak felerősíteni, így aznapra sikerült rendbe jönnöm, de utána vissza kellett térnem a kórházba” – emlékezett vissza Júlia.

Hárman voltak

A diagnózis megállapítása után kapott gyógyszereket, és egyre jobban érezte magát. Ezért úgy döntött, nem szedi tovább a gyógyszert. De ez rossz ötlet volt, visszakerült a kórházba. Onnan legyengülve jött ki, érezte, segítségre van szüksége, ezért elment az agykontroll klubba, ahova korábban is járt.

„Ott ajánlották a Simonton-terápiát. Először egy háromtagú kezdő csoportba kerültem, szépen haladtunk, végeztem a feladatokat. Sokat, mondhatom, mindent adott nekem a csoport…” – jelentette ki Júlia.

Mégis azt érezte, még nincs kész a műtétre. Várólistán volt, és amikor először jelezték neki, hogy találtak számára tüdőt, azért imádkozott, ne műtsék meg. Nem is műtötték, az átültetendő szerv ugyanis nem volt megfelelő.

Fotó: Ádám János Fotó: Ádám János ©

A decemberi műtétre csaknem a csoportterápiáról vitték. „Jöttem ki a beszélgetésről, amikor megcsörrent a telefonom, készüljek, mert találtak tüdőt. Annyi időm volt csak, hogy hazamenjek, összepakoljak, már jött is értem a mentő. A szirénázó kocsiban végig imádkoztam, készen álltam a műtétre. A kórházban még órákat kellett várnom, de végül elkezdődött az operáció, és minden sikerült” – emlékezett Júlia.

Már jól érzem magam, de saját magamtól erre nem lennék képes – folytatta. – Felülről, Istentől kapom az erőt, és hiszem, a hit óriási dolgokra képes. Mára azt is tudom, Isten az egész helyzetet arra használta, hogy közelebb húzzon magához.

Bejárta az utat

„Homrogdon nőttem fel, édesapámékkal sokat kellett templomba járnom, ezért amikor elkerültem otthonról, örültem, végre nem kell… Nem voltam hívő, de 2011-ben elolvastam egy spirituális könyvet, és azt éreztem, dolgom van Istennel. Majd sorra történtek a sorsfordító események, például az iskola, ahol tanítottam, egyházi intézmény lett. Mindig vágytam arra, hogy valaki elmagyarázza nekem a Bibliát, és ez az istentiszteleteken megtörtént… Korábban sokat sportoltam, de a betegség miatt ezt is elvesztettem, és még sok mindent, ettől depressziós lettem. De ma már látom, mit nyertem. A hitemet. Apukám büszke lenne rám, bejártam a saját utamat, míg eljutottam Istenhez” – fogalmazta meg Júlia.

A hála mekkora erő

Nyolc héttel a transzplantáció után Júliának számos terve van, például szeretne a szenior tánccsoport vezetője lenni. Tanulni is akar, olyat, ami mentálhigiéniával kapcsolatos.

– Szeretnék a régi tanítványaimnak összejövetelt szervezni a parasznyai művelődési házban, ahol elmesélném nekik, min mentem keresztül – sorolta. – Másik nagy álmom, hogy abban a tornateremben, ahol 31 évig dolgoztam, ami szinte az otthonom volt, a kosarasdiákjaimmal újra játszhassak.

„Fontos, hogy jobban figyeljek a kapcsolataimra, megtanítsam a hálát másoknak, mert én megtanultam, a hála mekkora erő” – tette hozzá.

N. Szántó Rita