Az a keserves harminckilenc hónap

Akt.:
Kovács Gáborné az édesapja könyvével
Kovács Gáborné az édesapja könyvével - © Fotó: Ádám János
Miskolc, Hegymeg – Szűcs Béla 82 évesen jegyezte le hadifogságának történetét. Lánya, Ilona könyvbe rendezte és kiadatta.

„Élete példa lehet mindenki számára. A fizikai lét határán botladozva, testileg és lelkileg végletekig elcsigázva megőrizte hitét. Elvették szabadságát, szögesdrót mögé zárták ifjúságát, de megtörni nem tudták. Kitartása, akaratereje és Istenbe vetett erős hite az, ami hazasegítette” – Kovács Gáborné Szűcs Ilona ír így édesapja, Szűcs Béla sorsáról, aki 39 hónapig volt a Szovjetunióban hadifogságban, és csodával határos módon, de hazakerült. Lánya, Ilona kötetbe foglalta a távolban töltött keserves éveket, és „A Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve” alkalmából kiadatta a könyvet. A könyvbemutatót Hegymegen tartották március 24-én. Azért itt, mert a Szűcs család itt élt, a szülők itt nevelték fel gyermekeiket.

Biztatták

– Édesapám 80-82 éves lehetett, amikor megírta katonasága történetét. A bátyámmal biztattuk, jegyezze le hadifogsága történetét is, hiszen keveset beszélt róla. Ideje meg volt bőven. Édesapám engedett a kérésnek, megírta a 39 hónap szenvedéseit. Mi pedig a bátyámmal az egyik születésnapjára beköttettük az emlékezéseit. Örült neki nagyon, abban az egy példányban benne voltak katonaságának és a hadifogságának évei is – meséli az előzményeket Ilona.

Véletlenül tudta meg, hogy megalakult a Gulág Emlékbizottság, és hogy lehet pályázni a témához kapcsolódó könyvek kiadatására. Pályázott és nyert 100 ezer forintot, amiből 100 példányt nyomtak ki. Egyedüli reményem – ez lett a könyv címe, alatta: Édesapám hadifogságának története. A cím tulajdonképpen a hadifoglyok református imádságos könyvében fellelhető egyik ének kezdő sora:
„Egyedüli reményem/Ó Isten csak te vagy/Fejemben zsong a szent ének,/Minden sora éget, visszatér.”
– Az édesapám imádságos könyve most is megvan, és sok más dokumentumot, fényképet is találtam, amelyeket fel tudtam használni a könyv szerkesztésekor. Sőt, azok a levelezőlapok is megvannak, amelyeket ő küldött haza a katonaság alatt, vagy amelyeket ő kapott otthonról – sorolja Ilona.

Hat gyerek

A múltba tekintve felidézi: édesapja egyszerű, paraszti családba született Tomoron, hatan voltak testvérek. Nagy szegénységben éltek, de szeretetben és összetartásban. Szakmát nem tudott tanulni – pedig nagyon szeretett volna –, mert minden dolgos kézre szükség volt otthon. 1943-ban kellett bevonulnia katonának. 1945 májusában aztán kihirdették, hogy vége a háborúnak, béke van, erre Ilona édesapja pár nap múlva hadifogságba esett.

– Az emlékezéseiből tudom, hogy marhavagonokba zsúfolták be őket, azt mondták, Budapestre mennek, de igazából a Szovjetunióba szállították őket. Az út 23 napig tartott. Majd újabb 4 nap egy uszályon a Volgán, mire megérkeztek a lágerbe, a Kujbisev I-es táborba. 39 hosszú hónap következett: éhezés, betegség, hideg. Sokan legyengültek, betegek lettek. ’47 nyarán édesapám is elkapta a maláriát. Injekciózták, de csontgyulladása lett, háromszor is megműtötték a lágerkórházban, 8 és fél hónapig lábadozott. Amikor felépült, a Kujbisev II-es lágerbe került, ami annyival volt jobb, hogy közelebb feküdt a munkahelyhez, és mivel gyalog kellett odáig menni, nem volt mindegy – sorolja Ilona, majd folytatja.

Egy falat kenyér

– Édesapám 1948-ban jöhetett csak haza, leírta hazatérése történetét is. Máramarosszigetnél jártak, amikor elküldhette az első levelezőlapot. Azt írta a családjának, hogy a szikszói állomásra érkezik majd, de a szülei ne menjenek ki elé, mert pontosan nem tudja, mikor fut be a vonat. Végül a vonat éjszaka ért Szikszóra, onnan 13 kilométert gyalogolt még az édesapám haza, Tomorra. Otthon csókkal és öleléssel fogadták a rég nem látott fiút. ’49-ben megnősült, Hegymegre került, mert édesanyám odavaló volt. Földműveléssel foglalkozott néhány évig, majd a sajóbábonyi vegyi gyárban, később a Diósgyőri Gépgyárban dolgozott. Onnan ment nyugdíjba.

A hadifogságról nem nagyon beszélt nekünk, gyerekeknek sem. Az azonban érdekes volt, hogy minden étkezés előtt letört egy darab kenyeret és megette. Étkezés után ezt megismételte. Úgy gondolom, ezzel a szenvedés és éhezés éveire emlékezett, hiszen akkor számára egy falat kenyér az életet jelentette.
Sokáig élt, 93 éves korában halt meg. A kórházban tehetetlenül álltunk az ágya mellett. Amikor kiadattam a könyvét, úgy éreztem, ez a tehetetlenség feloldódott, mert örök emléket állítottunk neki. Külön öröm volt számomra, hogy a könyvbemutatón a lányommal és a lányunokámmal emlékeztünk édesapámra, Szűcs Bélára.

„Beszélni kell róla!”

A könyv hegymegi bemutatóján részt vett Demeter Zoltán országgyűlési képviselő is, aki hangsúlyozta: nagy dolog, hogy egy ilyen könyv megszületett, hiszen nagyon sokáig nem lehetett beszélni a málenkij robotról, a Gulagról. De ma már el kell mondani, mi történt, hogy a fiatalok is tudják.

– Bátran meg kell emlékezni akár Trianon, akár a Gulag kapcsán azokról az emberekről, akik hősök és egyben áldozatok is voltak. Számomra nagyon megható volt, hogy a szerző, a lánya és az unokája adtak elő részleteket a könyvből – mondta a képviselő.

Az emlékezés fontosságáról beszélt lapunknak Boschánszky Iván, Hegymeg polgármestere is. – Tanítani kell a fiataloknak és átadni, hogy mi minden történt, mit kellett az idősebb generációknak kiállni, miközben a mai fiatalok könnyebb sors mellett sem tudnak élni a lehetőségeikkel.

ÉM-HE, HI








hirdet�s