Arcok a megyéből: Fekete Jánosné – A közszolgálat az élete

Akt.:
Arcok a megyéből: Fekete Jánosné – A közszolgálat az élete
Sály – Közel három évtizedes településvezetői, -fejlesztői munkáját ismerték el a Magyar Ezüst Érdemkereszttel.

Amikor először kerestem telefonon, hogy bemutathassam az olvasóknak kitüntetése kapcsán Sály polgármesterét, Fekete Jánosnét, a felvetésre a vonal másik végén nagy csönd volt a válasz. Nem szakadt meg a kapcsolat, csak éppen, mint utóbb bevallotta, csaknem annyira meglepte és meghatotta ez a megkeresés, mint a március 15-e alkalmából kapott köztársasági elnöki elismerés. – Nincs ebben semmi különös: amit vállaltam, azt teszem, méghozzá megszállottan – summázta. Aztán csak felfejtjük: ebben a dél-borsodi kis faluban született 1948. január 1-jén. De Sályba valók a a szülei, a nagyszülei, – ahogy fogalmazott – még az ükök csontjai is ott nyugosznak. Szeretetteljes családban nőtt fel, ahol a tisztesség, a becsülettel végzett munka volt a meghatározó. Ő szeretett volna továbbtanulni, de a pénzügyi szakközépiskola elvégzése utáni nyáron, még a főiskola megkezdése előtt kiderült róla, hogy hordozza „a legrettegettebb kórt”. Ráadásul előrehaladott állapotút, áttétekkel.

– Ennek közel harminc éve, azóta eltűr az Úr, mondhatjuk úgy is, hogy hordoz a kötényében – állapítja meg Fekete Jánosné, lánykor nevén Seres Ida. A radikális műtét, a gyógyszerek, a hallatlan kitartás meghozta az eredményét, de a továbbtanulás álma szertefoszlott. Ida a sályi tanácsházán helyezkedett el, végigjárta a hivatali ranglétrát, majd 1983-ban tanácselnöknek választották, amit a következő választás megerősített. A rendszer változott, ám 1990-ben a polgármester-választáson változatlanul ő nyert – s ez még négyszer megismétlődött. – Mondhatni, egy lapra tettem fel az életemet, cserébe szolgálhattam és kiszolgálhattam a közösséget. Azt a közösséget, ahol mindenkit személyesen ismerek, ahol mindenki Idusnak – vagy korától függően – Idus néninek szólít.

A polgármester nem győzi sorolni az eredményeket: a közművesítést, az utak, az intézmények rendbetételét. Pedig menet közben is kijutott neki a nehézségekből: 28 évesen, egy gyermekkel, megözvegyült. Egyszer pedig, – jellemzően – társadalmi munka közben combnyaktörést szenvedett. A felvetésre, talán bele is menekült a munkába, nem tiltakozik: meglehet, a munka valóban gyógyszer is számára, egyfajta menedék. Ám az igazi, őt folyton nyomasztó nehézségnek nem a sors adta megpróbáltatásokat nevezi meg, hanem a folytonos elégedetlenséget – önmagával szemben: „Valóban mindent megtettem, amit tehettem?”

ÉM-SzK








hirdetés




hirdet�s