Akár négykézláb csúszva is, de fel kell hozni a vizet Lyukóvölgyben

Akt.:
Akár négykézláb csúszva is, de fel kell hozni a vizet Lyukóvölgyben
Miskolc-Lyukóvölgy – Inni egy pohár vizet, kezet mosni, egy teát főzni – Lyukóvölgyben ez nem úgy működik, hogy az ember csak megnyitja a csapot. Miskolc, és egyben az ország legnagyobb szegregátumában se iskola, se orvos, se bolt, se utcanevek. A mindennapokat viszont az nehezíti meg a leginkább, hogy a legtöbb házba a víz sincs bevezetve. A várostól távol, közel hat kilométer hosszan elterülő festői szépségű völgyben és a hegygerincen körülbelül négyezer ember él. Többeket a lebontásra ítélt miskolci cigánytelepről, a számozott utcákról költöztettek ide, ahogy mondják: az egyik nyomorból a még nagyobb nyomorba. Zöldi Blanka riportja az Abcúgon.

01

A vizet az utcai közkutakról kell a házakba cipelni. Minél többet bír az ember egyszerre, annál kevesebbszer kell fordulni naponta, így a felnőttek sokszor 30-40 litert cipelnek egyszerre. A völgyben több közkút is van, viszont azok, akik a hegytetőn laknak, gyakran kilométereket is gyalogolnak. “Nyáron még elmegy, de máskor akkora a sártenger, hogy csak csúszunk-mászunk az emelkedőn. Ha máshogy nem megy, hát négykézláb visszük fel” – mondja egy 27 éves anyuka, aki egy pólóban és kínai gumipapucsban áll a decemberi hidegben, félbeszakítva a favágást. “Nem fázom, megedződik itt az ember. Két húszliteres ballonnal elbírok.” | Fotó: Hajdú D. András

02

Nemcsak a nők, a gyerekek is besegítenek a vízhordásba, ők általában két ötliteres flakont cipelnek. “Mindig kell menni, akkor is, amikor hideg van” – mondja a 12 éves Zoli, aki kutyájával, Gyilkossal pózol a házuk előtt. Bár a lakásokba nincs bevezetve a víz, az utakon annál több folyik: nincs se csatornázás, se vízelvezetés. “A házunk egy mélyedésben van, jön egy felhőszakadás, az már kész árvíz, többször el is öntött minket” – mondja Zoli apukája, Zoltán. Az eső sokszor még az udvari vécéket is kimossa. “Volt olyan is, hogy ami a budiból kijött, az itt folyt az úton” – mesélik az utcán a gyerekek zavartan nevetgélve, a kezüket a szájuk elé teszik. | Fotó: Hajdú D. András

03

Ha van egy férfi a családnál, elég naponta egyszer-kétszer fordulni a kútnál. A nők viszont a kisebb flakonokkal akár 2-3 óránként is járnak fel-alá a csúszós emelkedőn. Telente attól félnek, hogy befagynak a csapok. Ilyenkor két lehetőségük van: vagy gyalogolnak még több kilométerrel odébb, vagy maguk olvasztják fel a csapot. Gumit, rongyokat csavarnak köré, azokat meggyújták, és addig égetik, amíg fel nem melegszik a kút. Két évvel ezelőtt nem volt nagyon kemény a tél, de mégis befagytak a csapok. “Szűkíttették a csapot, kisebb volt a nyomás, a kevesebb víz meg jobban befagy. Állítólag azért csinálták, mert parazoltunk” – mondja egy helyi férfi. A pazarlás azt jelenti, hogy nemcsak ivásra és főzésre, hanem mosásra és öntözésre is felhasználták a vizet. | Fotó: Hajdú D. András

04

A sáros utakon nagyon hamar összekoszolódnak a ruhák, és mivel nincs sok váltás, hetente akár két-háromszor is mosni kell. Sáriék kertjében van egy kút, ahonnan hidroforral, kvázi házi vízművel szivattyúzzák fel a vizet. Automata mosógépük nekik sincs, így egy mosás körülbelül 3-4 órán keresztül tart. Sári idős szülei is kiveszik a részüket a munkából, a csípős hidegben öntik az udvarra a szürkére koszolt mosóvizet. Azt mondják, a mosást már megszokták, viszont a patkányokkal meggyűlik a bajuk: lehet akármilyen rendezett a portájuk, a rágcsálókat képtelenek kiirtani. | Fotó: Hajdú D. András

05

“Régen egy kincsesdoboz volt ez a hely, a bányászok üdülőhelye. A lakók maguk ásták ki a vízelvezetőt, kitisztították a patakot. A mostaniak nem tartanak ilyen rendet. Annyi eszük sincs, hogy ültessenek egy kis répát meg babot, vagy hogy ne szüljenek ennyi gyereket” – kesereg Marika néni, aki már csak nehezen, pár másodpercre tud felegyenesedni a botjáról. Hozzáteszi, hogy az ő szomszédjaik jó emberek, csak szerencsétlenek. A szemben lakó Juliannának pár éve leégett a háza, a 15 és 16 éves fia épített a helyére egy újat használt téglákból, saját kézzel. Heten élnek benne, havi 107 ezer forintból. Sáriék úgy tudnak segíteni a szomszédokon, ha néha munkát adnak nekik: 600 forint jár például, ha felsikálják a padlót. | Fotó: Hajdú D. András

06

Krisztiánéknál december 6-án, Mikulás napján vágnak disznót. A házból már délelőtt hangos mulatós zene hallatszik, a férfiak pedig már túl vannak az első pálinkán. Szerencsés a család, mert pont a ház előtt van az utcai közkút, máshogy nem is tudnák megoldani, hogy folyamatosan forduljanak a vödrökkel. “Elég soványka most idén ez a malac, de nem lehetett többet várni, már kell az étel” – mondja a disznóvágás vezetője, aki nem hentes, de “tapasztalatból tudja, hogy mennek a dolgok”. | Fotó: Hajdú D. András

07

Kevesen tartanak állatot a Lyukóvölgyben, a 46 éves Bélának viszont már tyúkolja is van, benne 47 tyúkkal. “A levest mégis bolti csirkéből főzzük, mert a feleségem és a gyerekek annyira megszerették az állatokat, hogy nem vágjuk le őket” – mondja Béla, akinek a portája talán a legrendezettebb a Lyukóvölgyben. 19 éve egy cigánylányt vett feleségül – emiatt se a férfi, se a nő családja nem beszél velük. “Először vettünk itt egy kunyhót, úgy éltünk, mint az indiánok. Hitelbe vettem lovat, szekeret, fűrészt, dolgoztunk és spóroltunk. Először gyertyával világítottunk, aztán akkumulátorral, aztán generátorral, hat éve már felhoztuk ide a villanyt is” – büszkélkedik Béla, miközben a kilátást nézi. “Szép ez így messziről, ha közel mész, csak akkor látod a mocskot meg a szemetet.” | Fotó: Hajdú D. András

08

“Egész nap munkás ruhában vagyok, mert úgyis térdig mocskos leszek, amint kilépek az ajtón” – mondja Zoltán. Három hónapja dolgozik a “Városgazdánál”, azaz közmunkán. December 31-ig van állása, de utána két hónapot kell várnia, hogy újra jelentkezhessen állásra. A felesége felzárkóztató képzésre jár, hogy befejezze az általános iskolát, ahol havi ötvenezer forintot is fizetnek neki. “Fűnyíró szakon vagyok, már fél éve tanítják nekünk, hogyan kell füvet nyírni. Ennek nem sok értelme van, dolgozni vele úgyse fogok” – mondja Melinda. A képzésért kapott pénzre viszont szükség van, hogy elköltözhessenek a mosani házukból. “Itt minig elönt minket a víz. Penészedik a fal, gyémántot is tehetnék rá, akkor se lenne szép.” | Fotó: Hajdú D. András

09

Azt mondják, a lyukóvölgyieket egy dologról biztosan fel lehet ismerni: a cipőjükről. “Olyan ez a sár és a mocsok, hogy megeszi a cipőt. Van, hogy kéthetente le kell cserélni.” A szülők próbálnak mindent megtenni, hogy a gyerekeiket ne beszéljék ki az iskolában, de ez nehezen megoldható feladat. “Mire eljutnak a buszmegállóig, már nyakig sárosak lesznek. Próbálkoztunk már azza, hogy nejlonzacskót teszünk a cipőre, de az sem segített sokat”- mondja Zoltán. Figyelnek arra, hogy a gyerekek szép ruhában járjanak iskolába. A kínai boltokba járnak vásárolni, mert ott a legolcsóbb. | Fotó: Hajdú D. András

10

“Nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Csak át kell gondolni a dolgokat, és akkor lehet egyről a kettőre jutni. Mi nem veszünk vacak ruhát a kínaiban, inkább márkásat a használtruha-boltban, mert az tovább tart” – mondja Béla. A mosással viszont sosem volt kibékülve, mert meg sem tudja számolni, hány ballon vizet kell ahhoz a biciklijén feltolnia a hegyre. “Egyszer a feleségem mondta, hogy sok a szennyes, mire hazaér, hozzak elég vizet a mosáshoz. Nekem már annyira elegem volt a vízhordásból, hogy fogtam, és felgyújtottam az összes ruhát. Jön haza a feleségem, én meg mondom neki: víz az nincs. De ne izgulj, már szennyesünk sincs!” | Fotó: Hajdú D. András

11

Béla büszke rá, hogy összespórolt a gyerekeiknek annyit, hogy vannak normális bútoraik, sőt, nagy képernyős tévéjük, számítógépük is. A víz egyre jobban hiányzik, ahogy felnőnek a gyerekek. A főzést, mosogatást már ügyenesen megoldják a lányok is vizes flakonból, a fürdés viszont komplikáltabb: egy műanyag kád van a lányoknak, egy lavór a fiúknak – úgy trükköznek, hogy már ne nagyon lássák meg egymást meztelenül a kis lakásban. A szülők most a téli szünettől félnek, hiszen nem kapnak majd a gyerekek az iskolában ebédet. “19 éve nem vettem le a karikagyűrűmet, most viszont be kellett adnom a zálogházba. 15 ezer forintot kaptam érte” – mondja Marika, miközben a gyűrűje helyét simogatja. | Fotó: Hajdú D. András

12

“Az éléskamrára egy lakatot tettem, mert nagyon pocsékoltak a gyerekek, csak úgy öntötték a cukrot a teába” – mondja Julianna, miközben megmutatja a szekrény felső polcára bespájzolt, két hétre való élelmiszeradagot: olaj, cukor, tészta, liszt, néhány fűszer. Ezen kívül másfél zsák krumplijuk van. Julianna (nagyon sok lyukóvölgyihez hasonlóan) nem szeretett volna a fényképeken szerepelni, mert szégyelli, hogy milyen körülmények között élnek. Hat évvel ezelőtt még egy négy szobás házban laktak, de az elmúlt években minden elromlott. Az újonnan vett rezsó meghibásodott, porig égett a házuk, néhány fényképen kívül semmijük nem maradt. A férje játékfüggő lett, lopás miatt börtönbe zárták, három éve nem is látták őt a gyerekek. Julianna édesapja rákos lett, lánya kezei között halt meg, orvosi segítség nélkül – a család hívta a mentőket előtte, de ők lecsapták a telefont: azt mondták, nem hajlandóak megint kimenni a Lyukóvölgybe. | Fotó: Hajdú D. András

13

“Elváltak a szüleim, azután kellett Miskolcról ide költözni a mostohaapámmal, mert itt volt olcsó ház. Nem szeretek annyira itt lenni, ide nem jönnek ki hozzánk a barátok” – mondja Dominik, mielőtt felpattann a biciklijére, hogy a csúszós úton vakmerő gyorsasággal hajtson le völgybe, ahonnan a vizet hozzák. “Most arra gyűjtünk, hogy el tudjunk költözni Németországba. Ott jobb lenne, nem lenne mindig ez a sár meg a vízhordás” – mondja. Ahogy enyhén összeráncolja a szemöldökét, összehúzódik a homlokára száradt sárfolt. | Fotó: Hajdú D. András

14

“Ma végül is én vagyok a Mikulás” – mondja egy 17 éves fiú december hatodika reggelén. Szobafestőnek tanul, a szakmai gyakorlatáért kap 17 ezer forintot havonta. Ebből tesz félre, hogy a nyolc kistestvérének ajándékot adhasson. Mindenkinek 300 forintért vesz csokit és cukorkát. “A kishúgaim még kiteszik a cipőjüket is az ablakba. Olyan nem lehet, hogy nem kapnak semmit.” | Fotó: Hajdú D. András

– Zöldi Blanka | abcug.hu