A vörös téglák és a fehér köpenyek – A tizennyolcadik Privát félmúlt

Akt.:
Kiss Kriszta és dr. Almássy Sándor
Kiss Kriszta és dr. Almássy Sándor - © Fotó: Bujdos Tibor
Miskolc – A Privát félmúlt Miskolcon sorozatban megjelent új – tizennyolcadik – kötet a „Vörös téglák, fehér köpenyek” címet kapta. Különös, párhuzamos életrajz ez. Feltűnik benne a Vasgyár, Diósgyőr, a Győri kapu és egy kicsit Pereces illetve Tapolca is. A szerzővel, Kiss Krisztával beszélgettünk a kiadványról, a közösségi múltról és a miskolciság erejéről.

Az az izgalmas a Privát félmúlt Miskolcon sorozatban, hogy átlagos miskolciak a szerzők. Többnyire a történeteik is hétköznapiak, legalábbis abban az értelemben, hogy bárkivel megtörténhettek volna – ha pedig nem is, a mindenkori miskolci olvasó szinte garantáltan talál legalább egy azonosulási pontot, hiszen a város összeköt mindenkit.

Kiss Kriszta | Fotó: Bujdos Tibor

Az Észak-Keleti Átjáró Egyesület gondozásában megjelenő sorozat legújabb, immár 18. kötete „Vörös téglák, fehér köpenyek” címmel jelent meg.

Honnan jött az ötlet, hogy megírja a saját „Privát félmúltját”?

Mindig is olvastam a füzeteket, mert tetszett, hogy egy privát életen keresztül mutatják be Miskolcot. Mindez személyessé teszi az épületeket, tereket. Karlaki Orsolya, aki korábban megírta a saját kis kötetét, nagyon régóta barátnőm. Amikor elolvastam a „Vattacukor térzenével” című kiadványt, meghatódtam. Hasonló korúak vagyunk, de mégis egy teljesen másik világot mutatott meg nekem. Beszélgettünk erről, és elkezdett győzködni: nekem is meg kellene írnom a saját történetemet. Volt bennem valami furcsa kétely, hogy ugyan ki lenne kíváncsi rá, de végül rájöttem, hogy nem is számít, mekkora lesz az érdeklődés iránta. Amikor hozzáfogtam, elfogott az érzés, amit mindenkinek ki kellene próbálnia: egyrészt rengeteg emlék előkerült a fiók mélyéről, másrészt izgalmas utazás volt ez a múltba. Több minden tudatosul a folyamat során, utánanéz az ember a háttér-információknak. Végső soron pedig feltárul egy olyan világ, ami ugyan saját, de talán nem annyira tudatos. Azt hiszem, hogy ezt több módon is hasznosíthatjuk: egy kicsit önismeret, részben építkezés – jó kis önterápia!

A Vörös téglák, fehér köpenyekben mennyire nyilvánul meg az önterápia?

Annyira sikerült személyesre a füzet, hogy szívesen beszélgetek a leírt történetekről, de azt gondolom, hogy nem lett bántóan személyes – ugyanakkor én a saját múltamat tártam fel benne, ami jó érzés volt. A kiadvány egyik fele rólam szól, a másik a férjem, dr. Almássy Sándor élete, az én tollamból. Kettőnk története külön-külön is személyes, az pedig még inkább, ahogy ezek összefonódnak. Nagyon izgalmas volt, hogy 17 év elteltével is találtunk olyan új pontokat, helyszíneket, ahol az életünk összeérhetett volna. Boldog gyerekkorom volt, a kamaszévek nem alakultak ilyen zökkenőmentesen. Ez visszaköszön a lapokról is, hiszen 13-14 éves koromtól nagyjából a 18. születésnapomig nincs túl sok jó emlékem, így ezek be se kerültek a kötetbe – ez a nem publikus rész. Akkor már fel-felvillant a vágy egy másik világ iránt. Amikről fiatalon álmodtam, azok teljesültek: ez a másik élet itt van, ebben nevelhetem a gyermekeinket. Ugyanakkor megőriztük annak a világnak az értékeit, ami a múlt. Ez az elegy egy kincs, amit jó érzés volt leírni és megőrizni a jövőnek. Sok tehetséges írótól születik számos jó könyv, és egy kicsit féltem, hogy azon kapnak, nem is tudok írni. Végül ilyen szempontból is önterápia lett az alkotás, mert segített átlépni ezen a félelmen. Amikor megjelent, azt gondoltam, hogy ez nem is lett olyan szörnyű.

Miért lett kettejük közös kiadványa?

Először az volt a terv, hogy a saját munkám lesz. Majd ahogyan haladtam előre a történettel, barangoltam az egykori helyszíneken és végül a visszaemlékezésben elértem a 18 éves önmagamhoz – ekkor ismertem meg a férjemet –, eszembe jutott: mennyire érdekes, hogy ugyanabban az utcában vagy házban, milyen eltérőek az emlékeink. Elkezdtünk ezekről beszélgetni, összevetettük őket. Közben többször ráeszméltünk, hogy akár találkozhattunk is volna, végül megszületett az ötlet, hogy legyen közös a Vörös téglák, fehér köpenyek.

Érdekes szerkesztési megoldást követ a kötet. Időrendben, párhuzamosan halad ön és a férje története. Honnan jött ez az ötlet?

A folyamat közben alakult ki az az érzés, hogy akkor lennének igazán átütőek a történetek, ha nem össze-vissza ugrálnánk, hanem párhuzamosan haladna egymás mellett kettőnk sztorija. Ahogy írtam a saját verziómat, kérdezgettem közben Sándort, hogy neki kapcsolódik-e emléke hozzá, és szép lassan kirajzolódtak az összefüggések. Az Észak-Keleti Átjáró Egyesület szerkesztői segítettek ebben, így az idősíkok és a helyszínek nem különülnek el.

A megjelenés óta eltelt közel két hét. Milyenek a visszajelzések?

Negatív kritikát még nem kaptam, de ez azért lehet, mert még csak a barátaim olvasták – ők pedig elfogultak. Tőlük azonban nagyon szép visszajelzéseket kaptam: a stílusom, a történetek elnyerték a tetszésüket és meghatódtak.

Az alkotói folyamat hogyan zajlott?

Nincsen írói múltam. Gyerekkoromban írogattam, mint minden szerelmes kamaszlány. Csacska versekkel próbáltam a fiúk szívéhez közelebb kerülni. A most megjelent történetek egy részét már korábban lejegyeztem magamnak, a többit hozzáírtam. Előfordult, hogy nehezen haladtam és beállt az „alkotói válság”, de végül ezeken is sikerült átlendülni.
A fotók túlnyomó része saját forrású. A szerkesztésben nagy szerepe volt Balogh Attilának, az Észak-Keleti Átjáró Egyesület tagjának. Ráérzett arra a világra, amit meg akartam jeleníteni, és az ő segítségével, nagyon izgalmas kiegészítései lettek a szövegnek a képek.

Mire utal a cím, a Vörös téglák, fehér köpenyek?

Nagyon sokat gondolkodtunk a címen. Volt olyan verzió, hogy „Ibolyaillat, paprikaíz”, ami abból ered, hogy sok emléket ízekhez és illatokhoz kötök. A mostani Vasgyári Közösségi Ház – ahol a kötetbemutatót is tartottuk Karlaki Orsolya közreműködésével – bölcsődeként funkcionált régen, én ide jártam, útközben pedig mindig paprikát rágcsáltam. Emellett, tavasszal erőteljes ibolyaillat járta át a környéket, ami a vaspor szagával keveredve jellegzetes miliőt adott a helynek. Végül úgy lyukadtunk ki a vörös tégláknál, hogy a gyerekkorom a Vasgyárhoz kötődik – ott pedig uralkodó a sok téglaépület. A fehér köpenyek-rész közös pont a férjemmel, aki orvosként praktizál, én pedig ápolónőként dolgoztam korábban – az egészségügyben ismerkedtünk meg.

Sokszor miskolci városrészekhez kötődnek a Privát félmúlt-kiadványok. Az ön esetében ez a Vasgyárra korlátozódik?

Feltűnik a Vasgyár, Diósgyőr, a Győri kapu és egy kicsit Pereces illetve Tapolca is – vegyes, mert megjelenik a férjem élete is. A néhai kohászat környéke azért lett a központ, mert a találkozások területe: több olyan utca, helyszín, ahol a történetszálak összeérnek.

Belefért minden, amit ki akart írni magából?

Amit akkor át akartam adni, az belefért. Most, ahogy olvasgatom, eszembe jut még sok minden, de azt gondolom, hogy így kerek a történet. Nincs hiányérzetem.

Ha valaki elolvassa a füzetet, azzal a tudattal teszi majd le, hogy megismerte Kiss Kriszta és dr. Almássy Sándor egyéni és közös történetét?

Azt eddig nem kaptam meg, hogy „na, akkor most már ismerlek”. Inkább azt mondták többen is: „olyan jó, hogy ismerlek”.

Mit nyújtanak ezek a kiadványok a mindenkori olvasónak?

Egyfelől adnak egy személyes élményt, emellett a visszajelzések alapján én azt tapasztalom, hogy az összetartozás élményét is megkapja az olvasó. Bármelyik füzetbe olvas bele a miskolci polgár, lesz egy villanás, amiből magára ismer, ezzel pedig jön az érzés: én ide tartozom és a szerző is. Sok ezer ember köszön vissza a lapokról, és ez a közösség erejét mutatja. Összefog minket a miskolciság, a kötődés a városhoz. Másrészt mindenkiből előhozza a személyes élményeket, egyfajta múltidézést indít be. Néha muszáj megállnunk és visszatekintenünk, ezek a kiadványok segítenek ebben.

A fiatalabb generációk képviselői is élvezettel olvashatják a múlt történeteit? Ha gyermekei osztálytársai kinyitják a Vörös téglák, fehér köpenyeket, mit fognak érezni?

Szerintem egy kicsit idegen, de nagyon érdekes világ tárulhat fel előttük. Egészen biztos, hogy ismeretlen lesz számukra, mert ez nincs sehol leírva, nem szerepel a történelemkönyvekben – közben azért mégiscsak ismerős valamilyen szinten. Még a mi gyerekeinkben is felébreszthetnek emlékfoszlányokat: erről vagy arról a történetről már hallott, a nagyi polcán pedig ott volt az a bizonyos tárgy, amit a kép mutat.

Kiknek ajánlja a kötetet?

Nem szívesen használok ilyen nagy szavakat, de azoknak, akik hisznek Miskolcban. Akikhez „szólnak” a vörös téglák, vagy a fehér köpenyek – nekik jelentéssel bír az írás.

Király Csaba


A sorozat eddig megjelent kötetei:

Kapusi Krisztián – Tokár Zsolt: Muslicák a demizsonban, Darázs Richárd: Moszkvics a szakadékban, Balogh Attila: Onedin család a Szinván, Árvai Sityu – Halász Ágnes: Gitár a hátizsákban, Karlaki Orsolya: Vattacukor térzenével, Simonyi Zoltán: Robinzon a járdaszigeten, Joó Tímea: Gyöngyvirágtól Zöld Sárkányig, Vajda Csilla: Volt egyszer egy Avas, Petruskó Norbert: Zenekar a tize(negye)diken, Iván Zsolt: Winetou a patakparton, Galli Andrea: Ácskapcsok a fűzfa alatt, Csatlós-Halász Ágnes: Vasgyári éden, avasi ándörgránd, Szabó Zoltán: 12-es buszra nem szállunk!, Tasnádi Csöpi: Egyedül Miskolcon?, Jacsó Pál: Nem múlnak a gyermekévek, Sikoparija Lujza: Egy turista mit tehet, Tomasovszki István: Egy átlagos nap a Kilián-délen.


Tomasovszki István a dél-kiliáni legendás Otthon étteremben mutatta be kötetét
Miskolc - Nemrég jelent meg, és a Kilián-délről szól a Privát félmúlt kiadványsorozat új kötete. Tomasovszki István a szerzője, aki a Kilián-délen nőtt fel, jelenleg Belgiumban él, és a kötetbemutató (valamint Kilián gimnáziumbeli osztálytalálkozója) miatt utazott haza Miskolcra. A szerzőnek nem ...

Sikoparija Lujza
Miskolc - Az Utánam, Srácok! Fesztivál szerda este kötetbemutatóval indult a Dugóban. A programszervező Észak-Keleti Átjáró Egyesület, amely a város hely- és kultúrtörténeti témáival foglalkozik, rendszeresen megjelenteti a Privát Félmúlt Miskolcon kiadványt a város jellegzetes területeiről. A sz...