A témához kapcsolódó más képek is előjönnek

Akt.:
Miklós Gábor: minden képben jelen vagyok. Abban is, ahol az arcom nem látható: ahogyan rajzolok és a formákat keresem, ezek az én nézőpontjaim
Miklós Gábor: minden képben jelen vagyok. Abban is, ahol az arcom nem látható: ahogyan rajzolok és a formákat keresem, ezek az én nézőpontjaim - © Fotó: Ádám János
Miskolc – A saját arc kiterjesztése a figurától a jelekig – formák, gondolatok, nézőpontok. Interjú: Miklós Gábor grafikusművésszel, a 2018-as Mazsaroff-díjas alkotóval.

#Szelfi címmel nyílik Miklós Gábor alkotásaiból kiállítás január 22-én délután 5-kor a Miskolci Galériában. Ő az az alkotó, aki 2018-ban megkapta a Mazsaroff Miklós emlékét őrző díjat, amelyet a festőművész özvegye, Nikolaeva Mária alapította a Miskolcon, a régióban élő képzőművészek elismerésére. A díj része az elmúlt egy év munkájáról beszámoló kiállítás.

A tárlatot a hétvégén kezdték rendezni, a kiállítóteremben beszélgettem Miklós Gáborral.

Miért a portré lett a témája?

Az önarcképekkel kezdtem foglalkozni. Szerettem volna a saját arcomat elmélyülten megismerni, hogy minél alaposabban reprodukálhassam.

A kiállítás címe #Szelfi – egyszerre utal a megmutatkozás formájára és lényegére, a nagyon egyedire és általánosra. De a szelfizésre nem úgy szoktunk gondolni, mint az ember vágyára, hogy a saját arcát mélyrehatóan megismerje.

A művészet: megmutatkozás. És a művészek is szeretik magukat megmutatni. Ezért volt jó hívószó és kapaszkodó a szelfi. Amikor ilyet készítünk, célunk, hogy megmutassuk a többieknek és másoknak, hogy hol voltunk és mit csináltunk, hogyan éreztük magunkat közben. Ezt az alaphelyzetet szerettem volna klasszikus művészeti technikákkal feldolgozni.

Tisztán technikai az érdeklődése?

Mindig is a technika érdekelt elsősorban: hogyan lehet bizonyos dolgokat megmutatni, hogyan viselkednek az anyagok a felületen. Az egyik most kiállított sorozatom például átmenet a reális és az absztrakt között. Az érdekelt, hogyan folyik meg és terül szét a festék az üveglap alatt, és mennyire tudjuk ezt a képet még arcként felismerni. Egy másik sorozat linómetszeteihez fotókat használtam. Közben a technika visszahat a tartalomra is: a hashtag mint hivatkozás arra utal a szelfi szó előtt, hogy a témához kapcsolódó más képek is előjönnek. Az önarckép fogalmát tágítottam – vagyis a #szelfi volt a magamnak szánt hívószó: nekem, személy szerint mi minden jut erről az eszembe. A viszonylag reálistól a majdnem teljesen absztraktig visznek az ötleteim. Addig a régióig, amelyben az ember már csak utalásszerűen jelenik meg, mint az aláírásmintából születő jel: hozzám köthető, rám jellemző, de az alakja nem azonosítható az alakommal.

Honnan indult el, amikor már megtalálta ezt az önt foglalkoztató tematikát? Melyik volt az a munkája, amelyikre az összes többit szerette volna felfűzni?

Az első gondolatot a páros kirándulóképek adták – az ember megjelenése a tájban. Ha a háttér reális, mi, mint sematikus figurák miként vagyunk jelen ez előtt a háttér előtt. Ez a sorozat kötődik a legjobban a szelfi formajegyeihez, vagyis ahhoz, amit szelfinek nevezünk. Ez a kezdet nyitva hagyta a másik lehetőséget, ami még érdekel, hogy a tájjal, mint olyannal foglalkozzam. Ezt egyelőre azért kellett elvetnem, mert az iskolai munkám mellett legalább hároméves tervezést igényelne. Így lett a portré, vagyis a szelfi, mint divatos technika és műfaj. Ez hozta a többi gondolatot: ha csak magam mutatom meg, az a számomra nem annyira járható út – nem nagyon szeretem magam mutogatni. Használtam persze a saját arcomat, de családtagokét, idegen emberekét is, kirándulások elkapott pillanatait.

A lehetőség határtalan, mert az ember mindig újabb hátterek előtt vághat arcokat, de a művészet megközelítése szempontjából valóban korlátos helyzet: meddig és milyen tájban érdekes az ember puszta arca.

Lett volna a kiállításnak egy utolsó darabja, amelyben teljesen függetlenedem az anyagtól: egy tükör. Ezt majd talán máskor használom.

Szóval: ezek a képek ön és nem ön, részben megmutatja, részben elfedi és kitágítja az önarckép jelentésének értelmezését. Könnyen megy: megmutatkoznia a fizikai valójában és a gondolatai által?

Igazából azért is foglalkozom ezzel, mert nagyon nehéz megmutatkoznom. De ez a téma kizárja, hogy ezt ne tegyem meg. Mint mondjuk egy felhívás, vagy rákényszerítés: igenis, meg kell mutatni, mi az, amit csinálok és ami személyessé teszi a művészetemet. Számomra ez hatalmas felelősség és kellően stresszes is. Nem tudom, mi lesz keddig, idegesít majd, hogy milyen lesz ez az anyag kiállításként. És hogyan működik.

Mi táplálja a kétségeit? Sok művel, sokfelé jutott el a választott témájában – nekem tetszik ez formai és tartalmi gazdagság.

Egyfelől ez a töredéke annak, amit szerettem volna bemutatni. A saját nyelvem, a rám leginkább jellemző formát kereső alkotóként viszont azt is látom: miután a sorozatok és technikák érdekelnek, nagyon széttagozódik ez a kiállítási az anyag. Sokszínű, de éppen ezért félek is: mennyire tud majd ez és így, együtt működni.

A kifejezetten személyes ábrázoláshoz egyedi grafikai megoldásokat választott. Ami kevésbé személyes, az sokszorosított grafikai eljárással készült. Ez tudatos döntés eredménye?

Ezen egyáltalán nem gondolkodtam – érzéssel alkotok. A linómetszéssel készült sorozatban például a pozitív-negatív viszony érdekelt. Előbb a háttér lesz telített, majd a figurák, és ekkor mintha fényben úsznának.

Érdekes számomra az önarckeresésében az egyidejűség: a figuralitás és a teljes absztrakció, a puszta arc, és annak eltakarása – mint az egymásra épülő gondolatok. Lehetnének egymást követő fejlődési szakaszok, de itt mindez egyszerre történik.

Azért azt is hozzáteszem, minden képben jelen vagyok. Abban is, ahol az arcom nem látható: ahogyan rajzolok és a formákat keresem, ezek az én nézőpontjaim.

Honnan tudja, hogy kész a mű?

Őszintén? Abbahagyom, és akkor van készen.

Valamikor be kell fejezni…

…a középiskolai barátomat tudom idézni: a legjobb múzsa a határidő. Úgyhogy van az a pont, amikor azt mondom: jó, még évekig lehetne vele dolgozni. Tudnék is, de most nincs tovább. Lépjünk tovább, legfeljebb visszatérek rá később. Most a kiállítás a határidő, és a kérdéseim már csak elméleti jelentőségűek: kellene-e még erre a képre valami, biztosan elég ebből a sorozatból tizenkét darab, vagy huszonnégy lenne az indokolt és így tovább.

Visszatérnék a kétségeihez: hogyan működik majd a kiállítása. Mit szeretne, hogyan gondoljanak önre?

Nincs ilyen – mindenkire rábízom, kinek mit jelentenek ezek a képek. Ha elkészültem valamivel, leveszem róla a kezem. Mindenkinek jelentse azt, amit szeretne.

Ez a műalkotáshoz való viszony. De önre hogyan gondoljunk a képei alapján?

Mint aki nem ragad le egy témánál, hanem igyekszik minél változatosabban megmutatni.

Bujdos Attila


Szelfi: Önfotó, vagyis olyan fénykép, amit készítője önmagáról készít. Az angol selfie szó átvétele. A brit Oxford szótár szerkesztőbizottsága 2013-ban a selfie-t választotta az év szavának.

#: A hashtag a közösségi médiában a 2010-es évek közepén vált népszerűvé. A technológia lényege: a kettős kereszt(#) hozzáadásával egy adott üzenet bármely szava tárgyszóvá tehető. A tárgyszóra kattintva válogatás jelenik meg az adott tárgyszót tartalmazó üzenetekből.


Ne veszítsék majd el a lelkesedésüket

Miklós Gábor szeretett volna Miskolcon elhelyezkedni a szakmájában, de csak rövid, határozott idejű munkára volt itt lehetősége. Párjával egy fővárosi általános iskolában kaptak állást, részben rajztanárként. Hogy mi a helye a művészetnek az életében, erre azt mondja: alárendelt a szerepe, mert az iskolai munkára felkészülés időigényes.

Nem állhatom meg, hogy meg ne kérdezzem: mire tudja használni a rajztanítás adta lehetőségeket? Generációm élménye volt, hogy a rajzórák értelmét a drapéria előtti csend­életek ügyes – értsd: valósághű ábrázolása adta, de az ábrázolás értelmezése már nem számított annyira. Pedig biztosan segít a kortárs művészet befogadójává érésben, ha az ember tudja, mi van még azon túl, ha lerajzolta a kancsót.

– Én ennek a belátása felé is szeretném terelni a tanítványaimat. Az első lépés szerintem az, hogy ne veszítsék el a lelkesedésüket, maradjon meg a rajz és a rajzolás óvodából hozott szeretete. Ne görcsöljenek rajta, ha nem tudnak olyan szépen rajzolni. A lényeg: rajzoljanak. Ha alkotnak, megmarad a lelkesedés, a vágy. Ebből egyszerűbb továbblépni: vajon miért rajzolhattuk ezt? Miért így ragadtuk meg a témánkat? Mások hogyan közelítették meg ugyanezt? És eljutottunk oda, hogy máris a kortárs művészetről beszélünk.