,,A rockzene mindig támad, újra támad, de nem feltámad, mert sosem halt meg”

Akt.:
Kalapács József
Kalapács József
Miskolc – Kalapács József a Ki mit tud? – ról, a hadnagyról, és arról, hogy nincs sorrend a zenekarai között. Interjú: Kalapács Józseffel, a Kalapács zenekar énekesével.

Ikonikus alakja a magyar rock, heavy metal zenének Kalapács József, aki első „nagy” együttesével, a Pokolgéppel sikert sikerre halmozott a nyolcvanas években. Az énekes interjút adott az Észak-Magyarországnak.

Amennyiben egy szórakozóhelyen összeül néhány 35-40 évnél idősebb úr, hölgy, s teszem azt szeretik a rockzenét, a magyar hea­vy metalt, akkor nagy az esély rá, hogy a beszélgetésben előjön a te személyed és a Pokolgép… Ennek mi lehet az oka?

Kalapács József: Az oka, mondhatni, evidens, hiszen a Pokolgép zenekarban töltöttem el zenei pályafutásomnak az első nyolc esztendejét, egy olyan korban, amely tudott, vagy sokak számára már nem tudott, hogy milyen volt. Az ilyen összejöveteleknél, szeren-­
cs­ére, már más is az emberek eszébe jut, ha rólam van szó, hiszen azóta történt sok minden. Úgy érzem, a hazai heavy metal-életben nyomot hagyott az Omen is, illetve a Kalapács zenekar, amely már tizenhat éves. A koncerteken zömmel Kalapács-dalokat játszunk, amelyek már klasszikusak, de persze nem hagyhatunk ki egy-két régi Pokolgép-nótát, mondjuk a „Jel”-t, az „Itt és most”-ot, vagy az „Ítélet helyett”-et.

Akik ezt a stílust szeretik, egy réteg a sok közül, de vajon a kedvelők száma fogyatkozik, stagnál, vagy netalán még nő is?

Kalapács József: Én úgy látom, hogy a rock ilyen népszerű talán soha nem volt, úgy a világban, mint Magyarországon. Lehet, ez meglepő… A kilencvenes évek közepe táján volt egy mélypont, de akkor sem az volt a gond, hogy az emberek elkezdték nem szeretni a stílust, maga a világ mozgott, változott, s ez hatott ki az élő zenére, annak valamenynyi ágára. Néha nem is baj a csend, de csak azért, hogy aztán újra hangos tudjon lenni az ember… A rockzenének mindig megvolt és meg is lesz a szükségessége, mindig támad, újra támad, de nem feltámad, mert sosem halt meg és nem is fog. Jönnek az újabb és újabb bandák, amelyek nem a trend miatt népszerűek, hanem azért, mert képzettek, önmagukat adják, ellestek, tanultak valamit az elődöktől, tovább fejlesztették a technikájukat és mindezek miatt fogékony rájuk a mostani fiatalabb korosztály. A világot mi is nézzük, halljuk, de már nem vagyunk húszévesek, ezért mást olvasunk ki belőle, másképpen, más szavakkal fejezzük ki a gondolatainkat.

Gyerekként mi volt az első élményed, találkozásod a rockzenével?

Kalapács József: Egy koncert volt, amelyen a P. Mobil is játszott, akkor még egy nagyon szűk közönség előtt. Tizenévesek voltunk, a barátokkal jártunk mi is diszkóba, de nem éreztem magam igazán jól ezeken a helyeken, ez jött belülről, majd ez a bizonyos koncert – ami a hetvenes évek közepén lehetett – váltotta ki belőlem azt a hatást, amire azt mondtam: ez az, amire szükségem van, itt érnek a nekem fontos impulzusok. A rockzene, úgy tartják, nem csak magáról a koncertről szól, hanem az egész közegről, életfelfogásról, de aki benne van, az tudja, miről beszélek. Ez a közösség tág, laza, de valamiért mégis együtt lüktet.

Az az érzés játszott bele abba is, hogy az első Pokolgép koncerted után egyszerűen odasétáltál a csapathoz, kijelentve, hogy te itt szeretnél énekelni?

Kalapács József: Nem volt annyira tudatos… Akkor már voltak próbálkozásaim, a Speedben, ott először szöveget írtam, majd amikor az énekes kiesett, akkor én ugrottam be a helyére, mert tudtam az összes számot. Szóval mindez Csepelen, a Rideg Sándor Művelődési Házban történt, és amit ott, akkor hallottam a Pokolgéptől, az felért egy gőzmozdony erejével, Paksi Endre énekelt és ő basszusgitározott. Különben ketten voltunk, Németh Laci barátommal, egy darabig ő is és én is énekeltünk.

Aztán egy jelentős lépés volt a Pokolgép életében a ,,szocialista tehetségkutató”, a ,,Ki mit tud?”, amelyen 1983-ban elindultatok. Hogyan lettetek résztvevők?

Kalapács József: Beneveztünk, de nem tudom már, hogy kinek volt az ötlete. Alapvetően csak azért tettük, hogy közönség előtt játszhassunk, hiszen még a legkisebb selejtező is ko­moly látogatottsággal bírt és relatív normális körülmé­nyek között lehetett fellépni. Néha eléggé botrányosak voltunk, mondjuk a XVI. kerületi válogatón is… Voltak különböző összekötő elemek, tulajdonképpen nem is Pokolgép volt a nevünk, hanem Pokolgép Circus Maximus, hogy egy kicsit elvegyük ennek az egésznek az élét. A selejtezőben sikeresek voltunk, a zsűri egyre inkább szorongatott bennünket, hogy nem lehet tovább lépni csak klasszikus ötös felállásban, mi pedig volt, amikor nyolcan voltunk a színpadon. A szakemberek a háttérben nem egyszer megmondták: értsük meg, nem juttathatnak minket tovább, mert az első díj egy kubai turné, azt pedig felejtsük el…

Kiejtettek, aztán a közönség mindig vissza­szavazott bennünket, több zsáknyi levél érkezett ránk… Az elődöntőben a „Vérszívó asszony”-t játszottuk, a középdöntőben a „Bon Scott emlékére” című számot, míg a döntőben „A jel”-t. A zsűrinek fogalma sem volt róla, mi az a heavy metal, akkor olvastak utána, egyikük az AC/DC-hez hasonlított bennünket, na, ha valamihez nem hasonlítottunk, akkor ahhoz nem. A döntő előtt biztosak voltunk benne, hogy nem nyerhetünk, el is kezdtük árulni a másodiknak járó hi-fi tornyot, eladtuk, aztán abból a technikai hátterünket fejlesztettük. Ezután, a „Ki mi tud?” miatt a közönségünk jelentősen megcsappant, negatív hatást hozott számunkra ez a szereplés…

Persze volt pozitív is, mert lemezszerződést ajánlott a hanglemezgyártó vállalat és komoly pressziót gyakoroltak ránk, hogy menjünk el egy úgynevezett dirty rock and roll irányba, a Hungária-féle oldalnak a kemény oldala felé, ami üzleti értelemben nem volt egy rossz ötlet. Mi viszont úgy éreztük, hogy távolodik tőlünk a közönség, így nem mentünk bele a lemezgyár által elvárt irányba, nem vállaltuk el ezt a szerződést, visszatértünk a saját utunkra. Így 1984 helyett csak 1986-ban jelent meg az első lemezünk, azért, mert akkor már a lemezgyár nem tudott nemet mondani, hiszen a vidéki koncertjeinken több százan voltak, Budapesten pedig sok ezren vettek jegyet.

A közönség szeretete a laktanyán belülre is elért, mert katonaként kijárhattál koncertezni…

Kalapács József: Csupán nagy mázlim volt… Bicskén szolgáltam 1984 augusztusától 1986 elejéig, ahol a zászlóaljnak volt egy politikai tisztje, egy hadnagy, aki imádta a rockzenét, de én ezt nem tudtam. Mielőtt bekerültem, azt tanácsolták, soha ne derüljön ki rólam, hogy énekes vagyok, az pedig végképp ne, hogy heavy metalt éneklek… Egyszer csak behívatott magához ez a hadnagy, s megkérdezte a hobbim, meg ezt azt, aztán rákérdezett:

„Mi van a Pokolgéppel?”. Lebuktam… Mondtam: „Van ez a kis másfél éves szünet, nem tudunk próbálni, koncertezni…” Erre ő: „Minden megoldható…” Abban maradtunk, ha én nem megyek eltávozásra, kimaradásra, akkor a koncertekre mindig megoldják a távollétemet, és arra is kapok engedélyt, hogy ne katonaruhában énekeljek, de közlekedni abban közlekedtem, rövid hajjal. Így lehetett az, hogy az 540 napos katonaidőm alatt 220 koncertet adtam, adtunk.

Zenei pályafutásod több stációból áll, hiszen a Pokolgép után jött az Omen, a Kalapács zenekar, a Kalapács Akusztika, a Hard, össze lehet-e hasonlítani ezeket az együtteseket korszakokat, lehet-e felállítani közöttük bármilyen sorrendet?

Kalapács József: Sohasem szoktam ilyet tenni a zenekarjaim között. Az, hogy melyik sikeres, melyik kevésbé, relatív, attól függ, miben mérjük, milyen szemszögből nézzük. A Hard, vagy ami később lett belőle, a Kard egy – kívülről nézve talán – nem sikeres zenekarom, mert nem jártak tömegek a koncertekre, és a szervezők sem halmoztak el bennünket ajánlatokkal, így már szinte nincs is. Számomra mégis az egyik legsikeresebb bandám, hiszen kedvenc dalaim születtek a Hard-Kard égisze alatt. Ugyanakkor megfelelő számú fellépés esetén szí-vesen összeállnánk, mert imádjuk a dalokat, azokat a szerzeményeket, a szövegeket kifejezetten jónak tartjuk.

A zene azért kell, hogy az ember jól érezze magát és én mindegyik felállásban jól éreztem, érzem magam, és ezért kell a közönségnek is, azért jön a koncertre. E­gy­ébként bármikor szívesen kísérletezgetek, vénségemre kacérkodom azzal, hogy az elektronikus zene irányába is elindulok, úgy, hogy a régi nótákat – és persze újakat is – ilyen háttérrel előadom. Ehhez egyáltalán nem értek, de ha jön belülről az új iránti vágy, van motiváció, ötlet és ahhoz vannak arra fogékony társak, akkor miért ne… Jó visszanézni is, de a múlt az múlt, vállalni kell, amit csináltál, de az irány az mindig az előre…

Már sok szó esett a Pokolgépről, és 2014-ben volt is egy-két koncert, amelyen színpadra állt a mostani, Kukovecz Gábor által vezetett banda, illetve a klasszikus Gép is. Terveztek még ilyet? Mert azért azt lehetett látni, hogy a közönség nagyon is vevő a régi csapatra.

Kalapács József: Hogyne. Úgy gondolom, hogy amikor 35 évesek leszünk pár év múlva, érdemes lesz előállni egy ilyen bulival. De az idei év is hordozza magában legalább az egy találkozás lehetőségét, hiszen most lesz harminc esztendeje, hogy Magyarország első heavy metal albuma, a „Totális metál” megjelent. Szerintem ez a korszakos, nagy hatású, nagy példányszámban elfogyott lemez megér egy ünneplést.

Ugyancsak fontos területe az életednek a színház, a musical. Hogyan találtatok egymásra?

Kalapács József: Ha jól emlékszem, 1991-ben felhívott Koltay Gábor és Szörényi Levente, hogy beszélni szeretnének velem és kértek tőlem különböző anyagokat. Már akkor tervezték az „Atilla – Isten kardja” című rockoperát, amit végül 1993-ban mutattak be, s különböző szerepekre keresték a megfelelő karaktereket. Úgy gondolták, hogy alkalmas lehetek Atilla legkisebb fiának, Csaba királyfinak a szerepére. Szívesen vállaltam.

Jelenleg tagja vagy valamelyik társulatnak?

Kalapács József: A Madách Színháznak, ahol nagyon régóta játszom a „Macskák”-ban Mr. Mefisztulészt. Még mindig műsoron van, nagy sikerrel megy, 1994 óta csinálom, több száz előadás van mögöttem.

A Kalapács zenekarnak közel egy éve jelent meg az utolsó albuma, az Enigma, amely aranylemez lett…

Kalapács József: Igen, elég hamar az lett, ezt köszönjük a rajongóknak. Manapság más mennyiségű eladott példányszám jelenti az aranylemezt, mint teszem azt harminc évvel ezelőtt, amikor a Pokolgép első négy albuma nagyjából százezer példányban fogyott el albumonként. Megváltoztak azóta a körülmények, az interneten minden percek alatt elérhető, a letöltés ingyenes, de ebben az esetben, ezen alacsonyabb számból is ugyanúgy le lehet mérni, hogy milyen egy együttes hallgatottsága.

A tél közepén járunk, más – esetleg – ilyenkor pihen, ti nem…

Kalapács József: A mi esetünkben is a nyár jelenti a csúcsszezont, de a Kalapács zenekar gyakorlatilag egész évben úton van. Járjuk a különböző klubokat, ahol lelkes, hálás a közönség, tréningben tartjuk őket és persze magunkat is. Az úgynevezett kisebb helyek azért jók, mert közelebb lehet kerülni a rajongókhoz, nekik is hozzánk.

Molnár István


Névjegy: Kalapács József

  • Született: 1962. május 26.
  • Születési hely: Budapest
  • Szakma: énekes
  • Műfajok: heavy metal, hard rock, musical

  • Együttesei:
    • Pokolgép (1982-1990),
    • Omen (1990-2000),
    • Kalapács (2000-),
    • Hard/Kard (2005-),
    • Kalapács és az Akusztika (2009-).

  • Lemezek, amelyeken közreműködött:
    • Pokolgép
      • (A Maszk, 1985),
      • (Totális metál, 1986),
      • (Pokoli színjáték, 1987),
      • (Éjszakai bevetés, 1989),
      • (Metál az ész, 1990),
      • (Koncertlemez, 1990),
      • (Best of Régi Gép, 1995),
      • (Az utolsó merénylet, 1995).
    • Omen
      • (Feketében, 1991),
      • (Brutális tangó, 1992),
      • (Anarchia, 1993),
      • (Jelek, 1994),
      • (Koncert, 1994),
      • (Idegen anyag, 1997),
      • (Best of Omen, 2004).
    • Kalapács
      • (Ösztön, 2002),
      • (Totem, 2003),
      • (Keresztes háború, 2005),
      • (Életreítélt, 2006),
      • (Mítosz, 2008),
      • (Apokalipszis, 2009),
      • (Dühös nemzedék, 2010),
      • (Poklok és mennyek között, 2012),
      • (Enigma, 2015).
    • Hard, 2013-tól Kard
      • (Égni kell, 2005),
      • (Égi jel, 2005),
      • (100% Hard, 2007),
      • (Szívemen a dal, 2013).
    • Kalapács és az Akusztika
      • (Akusztikum Hungarikum, 2011),
      • (Autentikum, 2014).
    • Szóló
      • (Kalapács, 1996),
      • (Az első merénylet, 2000 – korai Pokolgép-dalok),
      • (Félszáz év total, 30 év metal, 2015 – az Enigma című Kalapács-album bónusz lemezeként megjelent dupla koncertalbum, az énekes teljes pályafutásának bemutatása).








hirdetés