A pingpong szerelmese – 70 éve

A pingpong szerelmese – 70 éve
© Fotó: Molnár István
Ózd – A 83 esztendős szakember úgy gondolja, nem áll rosszul a magyar asztalitenisz. Interjú: Gátsik Antallal, az Ózd VSE asztalitenisz szakosztályának vezetőjével.

Éppen hetven éve, hogy először ütőt fogott a kezébe, és a ,,nagy szám” az, hogy még most is játszik, ha kell – néha kell.

Láttuk a nevét az NB II-es Ózd VSE néhány meccs jegyzőkönyvében, ami egy kicsit meglepő, bár inkább gratulálni kell ahhoz, hogy valaki 83 évesen még bajnokit játszik…

Gátsik Antal: Sajnos, az történt a szakosztálynál, hogy két játékosom azt mondta: szeretnének anyagiakat kérni. Az egyesület azonban ezt nem tudta teljesíteni, én nem tudtam ígérni, becsapni pedig nem akartam őket, így nem számíthattunk rájuk. Viszont amikor a szezon elkezdődik, igazolni már nem lehet, de az alpolgármester úr arra kért, próbáljuk meg ezt az évadot valahogy végigvinni, és később talán meg tudunk erősödni. Ezért mindent megteszünk azért, hogy megtartsuk az NB II-t, nem adunk fel mérkőzést, így én is játszottam már három alkalommal.

Mit szóltak az ellenfelek, amikor kiderült, hogy ki áll az asztal másik oldalán?

Gátsik Antal: Nagyon kedvesek és tisztelettudóak voltak. Megadták azt nekem, ami egy sportembernek ebben a korban kijár. Különben az előző évben a második helyen voltunk az NB II-ben, most rossz érzés, hogy kieső helyen állunk…

Úgy tudom, nem csak bajnokin szerepelt, hanem más eseményen is.

Gátsik Antal: Minden évben megrendezik Békéscsabán a Dr. Bándi Andor Emlékversenyt, ez egy veterán bajnokság. Oda rendszeresen elmegyek, október elején már huszonharmadszor jártam ott. Amennyire tudok, felkészülök rá. Barátokkal találkozom, jó érzés, hogy ilyen korban még tudunk sportolni. Fizikailag felfrissít, várom is, hogy mikor jön a következő. Ha nem számolom azt a pár bajnoki mérkőzést, akkor azt mondhatom, hogy csak ezen az emlékversenyen indulok biztosan. A 80 évesek között helyezésem van a ranglistán. Az országban van több helyen ilyen veterán verseny, például Szolnokon, Karcagon, Tatabányán, de nekem a csabai a kedvencem, valahogy az nőtt hozzám. A hangulata, szimpatikusak az ellenfelek. Van olyan ismerős, aki miután megnézte a nevezéseket, csak azért jött el, hogy velem találkozzon.

Már korábban kellett volna kérdeznem… Miként ismerkedett meg az asztalitenisszel?

Gátsik Antal: Kezdeném azzal, hogy előtte futballoztam. Polgári iskolába jártam és ott válogatott voltam. Akkor nagyon jó csapat volt Ózdon, kiváló játékosokkal, az ifjúsági csapatba úgy kerültem, hogy előtte kiválogattak az iskolában, miután láttak focizni. Előbb elhívtak az edzésre, megfeleltem, ottmaradtam. Viszont utána egy évvel már átváltottam a pingpongra.

Mi volt ennek az oka?

Gátsik Antal: Mert az iskolában megalakították ezt a sportágat. Mlinárik János – akinek emlékversenyt szervezünk minden évben – hívott el asztaliteniszezni, vele egy háztömbben laktunk.

Nem gondolt arra az évek folyamán, hogy otthagyja? Miért tartott ki mellette?

Gátsik Antal: A szépsége miatt. Harmonikus, kell hozzá intelligencia. Két ember küzd egymással és a végén az egyik jobb lesz.

De másabb, mint teszem azt a küzdősportok, például a birkózás, vagy az ökölvívás, ahol van kontaktus… Itt nincs.

Gátsik Antal: Igen, itt egymással szemben állunk, bizonyos távolságra a másiktól, és pusztán a játék dönt arról, hogy ki nyer, ki veszít. Nem mindig a jobbik nyer, győzhet a tudás felett a nagyobb akarat, a lelkesedés. Ez utóbbi két dolog az életben is sok mindent legyőzhet, ahol szintén rengeteg a kihívás.

Mi volt a legmagasabb szint, ameddig eljutott?

Gátsik Antal: Szinte végig az NB II-ben pingpongoztam. Ózdon, nem mentem sehová, lokálpatrióta voltam és vagyok. Nem tudnám megmondani, hány versenyem volt, de még a fóti tiszthelyettesi iskolán is nyertem egy bajnokságot, indultak rajta vagy ötszázan, kaptam érte három nap szabadságot.

A hetven év alatt mi volt az a legnagyobb öröm, amit ez a sportág nyújtott?

Gátsik Antal: A siker. A csapatunk egységes volt, egymásért harcoltunk, jó barátságban voltunk, amikor lehetett a mindennapi életben is együtt tartózkodtunk. Rendszer volt az életünkben, a sporttal kiegészülve. Bárhol járok, sokan rám köszönnek, ez talán annak tudható be, hogy jól érezték magukat a mi közösségünkben, amely adott valamit. Voltak mindig gyerekek, akikre büszke lehettem, akik megmaradtak, most ilyen Oláh Krisztián és Lövey Ádám.

Számontartja a tanítványai számát?

Gátsik Antal: Pontosan nem tudom, de sok volt. Annyit tudni kell azért Ózdról, hogy nem nagyon volt munkahely, a fiatalok azonban jó tanulók voltak, így elkerültek máshová iskolába, egyetemre.

Mi az, ami leginkább változott az asztaliteniszben az elmúlt hetven évben?

Gátsik Antal: A játék felgyorsult, de több minőségi változás is történt. 2001-től áttértek a 11 pontig tartó szettekre, nemrégiben pedig a pluszos labdákra. Ez azt jelenti, hogy korábban 38 milliméteres labda volt, de bevezették a 40 milliméterest. A negyvenesnél is van plusz, ami azt takarja, hogy 41 milliméter környéki a labda nagysága. Általa intenzívebb a játék, így nincs sok labdamenet, többnyire kettő-három.

Mi a véleménye a jelenlegi magyar asztaliteniszről? Jól áll?

Gátsik Antal: Nem állunk rosszul. Van több hely, ahonnan fiatal tehetségek jönnek ki. Most olvastam éppen a BVSC-s, 15 éves András Csabáról, aki szép eredményeket ért el a serdülő világjátékokon. Szóval vannak gyerekek, akikkel komoly szakemberek foglalkoznak. Nem volt mindig lehetőség arra, hogy az asztalitenisz felkarolja a fiatal tehetségeket, tömegesítse, és aztán válogasson, olyanokat, akik tudnak bizonyítani. Most ez már adott, úgy látom, köszönhetően Nátrán Roland elnök úrnak, akivel jó a kapcsolatunk.

Van-e még valamilyen vágya, esetleg egy díj, vagy egy esemény megrendezése?

Gátsik Antal: Nagyobb vágyam már nincs, maximálisan elég nekem a békéscsabai verseny és hogy tizenöt éve meg tudjuk rendezni a Mlinárik János emlékversenyt Ózdon. Mindig sok nevezés érkezik, jól szokott sikerülni. A hozzátartozói megtisztelik az eseményt, ez nekem öröm, tiszteletadás annak az embernek, akivel annak idején együtt csináltuk.

Molnár István