„A múltat megmásítani nem lehet. A jövőre nem gondolok. Mindennap tudok a mának élni”

Kerekes Valéria: Számomra az őszinteség a fontos. A gyerekeimet is erre neveltem: hazudni nem szabad. Inkább fájjon, de mondd ki!
Kerekes Valéria: Számomra az őszinteség a fontos. A gyerekeimet is erre neveltem: hazudni nem szabad. Inkább fájjon, de mondd ki! - © Fotó: Ádám János
Miskolc – Mindig a legelejéről. Minden egyes előadásban. Interjú Kerekes Valéria színművésszel, a Miskolci Nemzeti Színház társulatának tagjával.

„A lélek számít. Nekem biztosan az” – ezt mondja magáról. A színészi pályán sok fontos alkotóval dolgozhatott, mindenkiről tudja, miért és hogyan volt fontos a számára. És hogy minden találkozástól hogyan lett gazdagabb. Kerekes Valériával beszélgettem.

– Szerénát, a fehér egér anyukát játssza a Minden egér szereti a sajtot című előadásban. Ez olyan lett, ami a gyerekeknek és a felnőtteknek is egyértelmű. Mindenki élvezheti – én biztosan ezt tettem –, senkinek sem kell azzal a rossz érzéssel néznie, hogy ennek az előadásnak nem ő a közönsége. Mi a titka? Ha van titka.

– Nem azt kell nézni, hogy felnőtteknek vagy gyerekeknek játszom. A rendező koncepciójának keretein belül, a színpadon velem együtt jelen lévő kollégáimra figyelve keresem meg a helyemet az előadásban. És próbálom a lehető legtöbbet kihozni minden szerepemből. Bármi legyen az előadás – dráma, komédia, mese –, mindig a szerep a fontos. Azt kell felépítenem. Ha jól teszem, a figurának lesz hatása. Az ötéves ugyanúgy megérti, hogy mit csinálok, mint az ötvenéves.

– Itt egy szülőt kell megértenünk.

– Természetesen. Nem egy állatot ábrázolok, hanem személyt faragok belőle. Centiről centire építem fel a szerepem jellemét. Mert ez a fontos – mit csinálok, mit mondok, mit teszek, mit adok át. Hogy érthető legyen, és lehetőséget adjon a szerepen túli felismerésekre is. „Hoppá. Itt a gyereknevelésről van szó! Én mit tennék a helyében?” És így tovább.

– Ennek az anyukának, akit látnom engedett, fontos leküzdenie a másmilyenekkel szembeni idegenkedését, hogy a gyerekét jól szerethesse. Nem kis fel­adat, még a mesében sem.

– Ő egy arisztokratikus fehér egér, aki ennek megfelelő viselkedési mintákat követve neveli a saját gyermekét. A szürke egerekkel találkozva próbálja a saját értékeit védeni, de ezeket az értékeket felülírja a világok találkozása. Kiderül: nem lehet a gyerekeket saját maguk ellenében jól szeretni. Szerencsére győz a szerelem, a szemben álló családok megengednek egymásnak.

– Van ilyen a valóságban is, hogy a szerelem nem csak az egymásért lángoló két embert változtatja meg, de az egész környezetüket is?

– Van! Azt szeretném sugallni a játékommal, hogy hiszek ebben és bízom benne. Keveredhetnek a különböző világok, és valahol majd találkoznak az emberek. Jó esetben középúton. A rosszabbik eset, hogy valaki feladja a saját énjét a másikért.

– Valamennyit – gondolom – mindenképpen fel kell adni.

– Az élet örök kompromisszum. Erről szól a család is.

– Amikor ezzel a szereppel találkozott, mi volt az első gondolata? Ismer ilyen embereket, vagy saját magára is ráismer ebben a figurában?

– Vannak minták. Ismerek ilyen arisztokratikus hölgyeket. Nem másolom őket szolgaian, hanem átérzem a helyzetét annak, aki így él. Megkeresem a gesztusokat, mozdulatokat, viselkedési formákat, amelyek beleillenek egy ilyen anya szerepébe.

– Befolyásolja-e a színpadi munkában, hogy a történet elején ismeri a történet végét is?

– Nálam ez nem így működik. Mindig az elejéről kezdem. Minden egyes előadásban. Nem a vége jár a fejemben, hanem a cselekmények sora.

– Ez mindig egyformán így van? A Bűn és bűnhődésben is, ahol a rövidre szabott színpadi idejét valami egészen nagy dráma részeként kell megélnie? Ahol tudja, hogy a cselekmény szerint azért van ott zálogos nőként, hogy Raszkolnyikov agyoncsapja?

– Ha nincs ez a jelenet, Dosztojevszkijnek sincs miért így és ilyennek megírnia ezt a darabot. Ez meghatározó pillanata az előadásnak – a nyitó­kép. Sok múlik azon, hogy kellő hangsúlyt kap-e. Hogy milyen a játék hangulata. Ahogyan a zenében az első taktus meghatározó, itt is be kell robbannia a nézőnek az előadás hangulatába.

– Van-e személyes érzelmi viszonya a szerepeihez? Jobb-e boldog véget érő mesében egy anyát játszania, mint egy bűndrámában valakit, aki azért van ott, hogy elvegyék az életét?

– Ebben nincs semmi személyes. Ez szakma. Minden szereppel azonosulnom kell. És minden szerep csemege a számomra. Lubickolás, hogy hol fehér egeret játszom, hol egy vénasszonyt.

– Elfogadom, bár az a tapasztalatom, hogy az emberek a hétköznapi szerepeiket sem érzelemmentesen élik meg – keresnek rá valamilyen magyarázatot, hogy miért éppen úgy viselkedtek, ahogy.

– Én a civil életben nem szoktam szerepet játszani. Ott én magam vagyok: önmagam. Ezen – mert konfliktuskerülő ember vagyok – nem is akarok változtatni. Ha összeütközésbe kerülnék, például kollégáimmal, megbénulnék. Ez rossz nekem. Rossz a lelkemnek.

– Soha sincs, ami megingatná ebben? Hogy határozottabban kellett volna szólnia valakire: ezt ne tegye?

– Én így élek. A közéletben nem szerepelek, mert a szereplésre ott van a színpad. A civil életben pedig én vagyok Kerekes Valéria. Mindenkinek azt az arcomat mutatom, aki vagyok. Számomra az őszinteség a fontos. A gyerekeimet is erre neveltem: hazudni nem szabad. Inkább fájjon, de mondd ki! Megoldjuk. Mindenre van megoldás. Mindenre. Csak a halál ellen nincs megoldás.

– Önismeret, önkontroll.

– Ha önmagadat jól ismered, akkor biztosan nem keveredsz konfliktusba. Van persze, akit a konfliktus éltet, eruptív, az összecsapást keresi, nem a párbeszédet.

– A szakmájában vagy a civil életben tapasztalja ezt?

– A civil életben. A szakmában én csak a szerepekkel szeretek foglalkozni. Ott is előfordulnak ütközések, de ezek előrevisznek, mert azért vannak, hogy megtaláljuk egymást egy színpadi helyzetben – a partnerem engem, és én őt.

– A megoldáshoz vezető utak megtalálásában nem egyforma a segítség. Kollégája mesélte, aki önhöz hasonlóan dolgozott együtt a legendás színházcsinálóval, Harag Györggyel: neki borzasztóan fontos volt rendezőként, hogy a belőle áradó feszültség a színészből is a legjobb teljesítményt hozza ki.

– Igen, mert ő így szeretett rendezni. Hihetetlenül szerette a színjátszást. A pici dolgokat is előjátszotta a színészeinek. Olyan erővel és aurával rendelkezett, hogy abból a pár mondatából megértettük, mit szeretne látni.

– Önnek színészként jó, ha valaki ilyen rendező?

– Azért volt jó, mert neki ez jól állt. És mert nagyon jól tudta. Vannak rendezők, akik inkább a szavak erejével hatnak, és azt tudják nagyon. Azt is elfogadom, azt is szeretem.

– Kiről mondhatja el, hogy még ennyire hatott önre?

– Tarr Béláról – az első nagy játék filmjében, a Kárhozatban játszottam. Tőle egy másik fajta játékstílust tanultam. Ehhez jó alap volt, hogy akkor az Újvidéki Rádió színtársulatánál dolgoztam, megszoktam az intimitást, a stúdió magányát. Monodrámákat vettünk fel. A magamba zuhantság állapota volt ez, amelyben a lélek beszélt és nem az ész. Ezt tudtam hasznosítani a filmen, mert ezt akarta Tarr Béla. És nem a színpadiasságot. A közbeszéd szintjére próbálta visszahúzni a játékomat. Krasznahorkai László írta a forgatókönyvet. Volt egy nagy monológom, többször beszéltünk róla, próbáltuk, készültek felvételek is, de sehogyan sem tetszett Bélának. Emlékszem, egyszer eleredt az eső, amit én nagyon szeretek. Elhívott: „gyere, Vali”. Ültünk hárman a szakadó esőben egy autóban: Krasznahorkai László, ő és én. Arra kért, beszéljek magamról, erről a hangulatomról. Ültem az anyósülésen, néztem, hogyan csorog a víz az ablakon. Jöttek elő belőlem a szavak. Szinte csak magamnak mondtam: „szeretem az esőt, szeretem, ahogy csorog a vízcsepp az ablakon. Ez megnyugtat”. Ezeket szerkesztette össze a saját mondataival Krasznahorkai László, és így született meg ez a monológ. Akkor és így tudtam Tarr Béla számára elfogadhatóvá válni a filmen. A harmadik Paolo Magelli, akit Szlovéniában ismertem meg – a volt férjem munkatársa volt, én a tolmácsaként dolgoztam. A stílusát szerettem, a pontosságát. Hogy kihúzza a lelket a színészből. Addig nem engedi, amíg meg nem elégszik vele. Vannak rendezők, akik azt mondják, „jó, majd megoldod”. És a színész megoldja. De Magelli, ő azt várta el, hogy a színész ne mímelje a játékot, hanem abban a pillanatban éljen a szerepben, százhúsz százalékon.

– Lehetséges?

– Igen. Az. Mindenkiből a legtöbbet húzta ki.

– Ez tartós teljesítmény?

– Abszolút az. A színész beleérez saját határaiba, hogy mi az a maximális teljesítmény. És a jó színész mindig tudja is azt produkálni. A szerelem című előadását, amit Barta Lajos színművéből Miskolcon rendezett, azt nagyon szerettem. Takács Kati, Harsányi Attila milyen jó volt benne. Maga a szépség teremtődött meg a színpadon. Költészetnek mondanám. Ami most a szívem csücske, a Kivilágos kivirradtig előadásunk. Mind egyformán szeretjük, ahányan csak a színpadon vagyunk. Mindenki úgy érezte és érzi: valami valóban megszületett.

– Szinetár Miklóstól Paoli Magelliig – nagy szórás a színházról való gondolkodásban.

– Ez teszi gazdaggá a színészt.

– Mindenkitől tudott tanulni?

– Igen. Próbáltam is. És tudtam is.

– Milyen képesség kell hozzá, hogy ez a sokfelől érkező és sokféle hatás ne zavarja össze a színészt a munkában? Hogy a saját és érvényes válaszát tudja megfogalmazni a kérdésre, hogy: kicsoda ő.

– Engem soha nem zavart össze. És van saját válaszom rá, hogy ki vagyok. Képes vagyok átadni a fiatalabb generációnak, a gyermekeimnek, a tanítványaimnak mindazt, amit megtanultam. A többi rajtuk múlik. Úgy vagyok vele: ha én ezer szót használok ahhoz, amit mondok, és abból hármat úgy jegyeznek meg, hogy a magukénak is tudják, én már célba értem.

– Mi a legfontosabb, amiről biztosan tudniuk kell, hogy szükségük van rá?

– Az önismeret. Hogy melyik érzésük mit jelent és mi váltotta ki. Hogy az érzéseik irányítsák őket belülről. És hogy az agy arra való ilyenkor, hogy sorjázza az érzelmeket. Csak így lehetnek őszinték a színpadon. A lélek számít. Nekem biztosan az.

– Elégedett azzal, ahogyan a színpadon képes megmutatni önmagát?

– Van, aki azt mondja a munkánkra: hivatás. Másnak: szakma. Vagy mesterség. Én úgy gondolok rá: feladat, amit meg kell oldani. És igyekszem, mert hiszen ez nemcsak a munkám, de az életem is. Másba nem kóstoltam bele, nem is volt szándékomban. Hogy mennyit sikerült magamból átadnom a szerepeim által? Nem tudom, van-e olyan művész, aki elégedett a munkájával. Úgy képzelem, mindenkiben ott dolgozik, hogy van még abban lehetőség, ami foglalkoztatja. Lehet, nem is az elégedetlenség a jó szó, ami leírja ezt a helyzetet, hanem a folyamatos kutatás. A színházi előadás ehhez jó terep. A premier után kezd igazán élni.

– És ha úgy kérdezem: elégedett-e a szerepekkel, amiket eddigi pályáján eljátszhatott?

– Eljátszhattam volna többet is, ha több szerencsém lett volna.

– Ennyire szerencse kérdése?

– Az én esetemben ez szerencse kérdése – is. Dobált a sors, össze-vissza. Sok mindent megéltem, a magánéletemben és a szakmámban. Az utamat nagyon fényes pontok is jelzik. Az énekesnő szerepe Tarr Béla filmjében. Sally Bowles a Kabaréban. A feladatok Harag György rendezéseiben. Nem az a fontos, hogy mekkora a szerep. Vagy hogy az elejétől a végéig a színpadon legyek. Hanem hogy amit rám osztanak, amiért megbíznak bennem, azt a lehető legjobban tudjam megoldani.

– Szokott-e arra gondolni, hogy mit játszott volna el szívesen, ha úgy alakul a helyzet?

– Harmincöt évesen nagyon szerettem volna eljátszani Blanche-ot A vágy villamosából. Az egyik szerepálmom volt. De akkor kezdődtek a zavargások a Balkánon, ott kellett hagynom. És akkor kicsúsztam – elmentek mellettem a lehetőségek. Általában rosszkor voltam rossz helyen.

– Itt és most: ez milyen hely és idő?

– Egy éve nyugdíjas vagyok. Jól érzem magam a bőrömben. A két lányom boldogít. Sikeres emberek. Egy anyának mi fontosabb? Jó itt. Örülök, hogy foglalkoztatva vagyok. A múltat megmásítani nem lehet. A jövőre nem gondolok. Mindennap tudok a mának élni.

Bujdos Attila


Névjegy:

Kerekes Valéria

A Vajdaságban, Hertelendy­falván született 1953-ban.
Zeneművészeti Gimnáziumban érettségizett Belgrádban.
A Színház- és Filmművészeti Főiskolán Szinetár Miklós és Babarczy László növendékeként 1976-ban szerzett színészi diplomát.
Gyakorlati idejét a Vígszínházban töltötte. Pályáját 1976-ban a Szabadkai Népszínházban kezdte. 1981-ben az Újvidéki Színházban játszott. 1983-tól az Újvidéki Rádió színtársulatának tagja volt. Szerepelt Tarr Béla Kárhozat (1987) című filmjében. Vendégművészként fellépett a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban. 1992-től a Miskolci Nemzeti Színház művésze. Egy évadot a Zsótér Sándor és Gaál Erzsébet által vezetett Szolnoki Szigligeti Színházban töltött.
Első férje Marjan Bevk (szlovén rendező), második férje Földi László színművész. Gyermekei: Alida Bevk színésznő és Földi Lea balettművész.