A kortárs művészet a mindennapok része: van – győződjenek meg róla

Kónya Ábel a Miskolci Galéria Téli Tárlat című kiállításán látható különleges, kör alakú Bánki Ákos-festmények előtt
Kónya Ábel a Miskolci Galéria Téli Tárlat című kiállításán látható különleges, kör alakú Bánki Ákos-festmények előtt - © Fotó: Ádám János
Miskolc – Megváltozott a képzőművészeti világ, amelyben új helyet kell találni a maga számára a Miskolci Galériának.

Új igazgatója van a Miskolci Galériának – a tavalyi, utóbb sikertelennek nyilvánított pályázat után az új kiírásra jelentkező Kónya Ábel kapta a megbízást. A grafikusművész az utóbbi években a debreceni MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ vezető kurátora volt. Miskolcról és a Miskolci Galéria munkájáról nem új keletű a jó véleménye – ez is előkerült témaként, amikor arról beszélgettem vele: mi lesz itt.

A napokban közöltünk írást arról, mit tartott fontosnak megmutatni a Miskolci Galéria 2018-ban a világ és a térség képzőművészetéből. Olyan volt olvasnom, mint ha megint időszerű lenne az Erőmű Kortárs Művészeti Egyesület 2004-es kiáltványa: Miskolcon áll az idő, az intézményrendszer nem tudja megadni a tájékozottság érzését a látogatóinak. Milyenek az ön érzései most, amikor belevág?

Egymásra rakódnak a rétegek. A Miskolci Galériának ötvenéves múltja van. Számomra fontos, hogy itt dolgozhatom, hatással lehetek a működésére. Az érzésem abból táplálkozik, hogy a művészet iránt fogékony emberként, képzőművészként a miskolci miliőt mindig is izgalmasnak tartottam. Tudatosan és sokat jártam ide. Elsősorban a grafika miatt. Grafikusként végeztem Krakkóban. Izgatott: mi történik itt. Miskolc a kortárs folyamatokban, alkotások létrehozásában, bemutatásában tudott olyat mutatni, ami különféle projektekhez mintaként szolgált. Debrecenben is sok szó esett arról, és mindig pozitív értelemben: „és Miskolcon mi van”. Ezek régi folyamatok, voltak csúcspontjai. Ami a jelent illeti, minden bántó szándék nélkül: nem gondolom, hogy a galériának erős objektív pozíciója van a mai magyar művészeti szcénában.

Miért van ez így? Kicsi a galéria? Másféle problémákra figyel a közönség? Kevésbé fontos és érdekes itt és most a művészet?

Ha egy galéria nem hivatkozási alap a szakma számára, nem tud időről időre bekerülni az országos vérkeringésbe a kiállításai hírével, a jelentőségével, hogy a közönség azt mondhassa: „menjünk el Miskolcra, mert ott történik valami, muszáj, kihagyhatatlan”, akkor a hírnév megkopik. Akkor a pozíció, amelyet a galéria kivívott magának a fél évszázad alatt, nem fenntartható. Ráadásul létrejöttek erős konkurenciát jelentő, a kortárs művészetet bemutató művészeti intézmények: Dunaújvárosban, Pakson, Debrecenben, Pécsett. Új helyet kell találnia a maga számára Miskolcnak ebben a világban. Ebben a helyzetben kell valamit felmutatni. Ez az év átmeneti: a kiállítási programot az itt dolgozók már előkészítették, ezt megpróbáljuk együtt, magas színvonalon megvalósítani. 2020 lesz az első év, amely már az én koncepciómat tükrözi majd.

Az a valami, amit felmutatni készül, mennyire következik a galéria múltjából? Miskolcot mindig is a sokszorosított grafika központjának tartották. Nem alaptalanul.

Szerintem ez alapvető: Miskolc, grafika – ez toposz. Nem érdemes változtatni rajta.

Mi lehet az a létező jó program, ami a grafikát és a grafikai hagyományt veszi alapul?

Ezt a galéria keresi egy ideje, széles együttműködést próbálva kialakítani. Partnerként ebben a Modem is részt vett, és nagyon sok a lehetőség, amit még nem sikerült kiaknázni. A grafika hónapjáról van szó, ami miskolci kezdeményezés országos szakmai összefogással, több éves, a grafikai szakmán belüli párbeszéddel. A lényege: megtalálni a kortárs grafika helyét, ma. És nem csak Miskolcon, hanem a magyarországi kortárs művészetben. Ma az a helyzet, hogy a grafika jóval kevésbé értékes a közönség számára, mint amilyen értéket valójában képvisel. Ezt grafikusként is így érzem. Voltak időszakok, amikor a grafika iránti érdeklődés, a grafika gyűjtése jelentős méretű volt. A középosztály művészet iránt érdeklődő, érzékeny rétege tudott és akart egyedi vagy sokszorosított grafikákat vásárolni.

Csak a közönségen múlik, hogy ez ma nem így van? A kortárs grafika egyébként tud olyat mutatni, ami eléggé érdekes ahhoz, hogy figyeljék és gyűjtsék az emberek?

Egészen biztosan mondom, hogy tud olyat mutatni. Nincsenek jól kitalálva azok a csatornák, amelyeken keresztül a közönséget meg tudjuk ragadni a grafikával.

A galéria ilyen értelemben is jó, létező csatorna. Megmutathatja, mi az értékes, amire érdemes a közönségnek figyelnie. A Miskolci Galéria mostanában inkább a múltra figyelt.

Szerintem nem történhet meg az, hogy legyen évszak, amikor a látogató nem talál grafikai kiállítást Miskolcon. A főépület tetőterében idén Kondor Béla, Szalay Lajos, Koffán Károly munkáit mutatjuk be. Fontosak a grafikatörténeti kiállítások is. Most volt az ötvenes éveket bemutató…

…rendkívül izgalmas tárlat volt…

…ezek a szakmának is lényegesek. Egyetértek, hogy a jelenlegi folyamatokkal is jobban kell foglalkozni. Saját élményként, büszkeséggel mondom: Debrecenben rendeztük két éve a krakkói triennálé első ötven évének díjazottjaiból az egyik legizgalmasabb hazai grafikai kiállítást. Ezek a nemzetközi kapcsolatok Miskolcon is megjelennek majd, ehhez nem fér kétség. Szeretnénk a hazai grafikai műhelyeket bemutatni, több olyan központ van – Szentendre, Kecskemét, Vác, Debrecen –, ahol nemcsak hagyományként, de aktuálisan alkalmazott technikaként is jelen van a grafika. Ez a Miskolci Galéria arculatának visszatérő, jellegzetes karaktert adhat.

Mi az, ami a grafikán túli képzőművészetből másként feldolgozva értékesebb helyzetbe hozhatja a Miskolci Galériát?

Nagyon jó együttállás, hogy itt a produkciótól a bemutatásig jelen lehet lenni. Az Alkotóház szerepe nemcsak a galéria életének lényeges eleme. E köré értékes programok szervezhetőek, a művésztelep, ami tulajdonképpen bekapcsolja a kortárs művészeti életbe Miskolcot. Ismét lesznek tematikus vagy csoportos, korszakhoz vagy a művésztelephez kötődő kiállítások, amelyek országos érdeklődésre tarthatnak számot.

Megtenné, hogy értelmezi: mi az, ami most országos érdeklődésre tarthat számot?

Egyelőre jellegzetességeket, irányokat lenne jó megfogalmazni. A galéria lehetőségei adottak. Mivel hatalmas terekkel nem rendelkezik, gigantikus méretű festményeket, pannókat vagy installációkat bemutatni nem tudunk. De akár a fotó, akár az intermédia technikái izgalmasak lehetnek itt, ebben a térben is. Amikor arról kezdtem gondolkodni, miért lehet Miskolcon izgalmas galériát működtetni, az utóbbi évek gyakorlatát vizsgálva arra jutottam, az a szerkezet, ami javarészt csak a helyiekre épít, nem képes megszólítani a regionális és az országos médiát, nem képes felkelteni és fenntartani az érdeklődést. A nemzetközi, az országos kitekintés és a helyi bemutatkozás között szükséges megtalálni a megfelelő arányt.

Korábbi elődje, Bán András a helyi alkotók portfóliójának digitális feldolgozásával próbálta megadni a figyelmet a helyi alkotóknak, és kezelni, hogy a galéria nem lehet kizárólag a helyi alkotók bemutatkozó helye.

Én debreceni vagyok, az utóbbi tizenhárom évben ott éltem, a jellegzetes hazai képzőművész problémákkal ott szembesültem. Analóg ezzel: ha nincs kiállítás, mit tudunk kitalálni. Csinálunk digitális portfóliót. Készítünk adatbázist, próbáljuk a helyi művészeket kifelé ajánlani.

Ez egyébként a megoldás részének látszik.

Mert megoldás is, csak többnyire ehhez sehol nincs meg az apparátus.

Mégis, mi kellene hozzá?

Ember, aki erre koncentrál. Azt sokan értik, hogy a helyi művészek munkája mennyire fontos. A debreceni Modem főkurátoraként nekem is volt olyan ideám, hogy elindítjuk a projektet, ami bemutatja az 1945 utáni debreceni művészetet, mert ott hatalmas adósságok vannak. Sokkal nagyobbak, mint Miskolcon, azzal együtt, hogy Miskolchoz kötődően országosan ismert művészek neveit tudjuk említeni. Debrecenben ez nehezebb feladat. És nem hiszem, hogy annyira érdektelen, vagy jellegtelen lenne az ottani képzőművészet. De nem foglalkozott vele senki. Végül én sem tudtam: ez külön embert igényel, aki erre időt és figyelmet tud áldozni. A Téli Tárlat is jó lehetőség: kicsit máshogy bemutatva az egész anyagot, javítva azon, hogy a művek eljussanak a közönséghez – azok is, amelyek nem kerülnek bele a kiállításba.

Nem az a probléma, hogy ez az egy galériánk van, az ennek megfelelő elvárásokkal? Más lenne, ha volna olyan kiállítóhely, amelynek az a profilja, hogy a térség művészeinek munkáit mutatja be.

Kinevezhetnénk erre a célra akár a galéria egyik termét is. De azzal szembesülünk, hogy a Rákóczi-házban ideális esetben nem lehet több kiállítás, egy évben tizenötnél. Ennél többet nem érdemes rendezni, mert nem kapja meg senki azt a figyelmet, amit kiállítóként megérdemel. Több funkciót kellene betöltsön a galéria, mint amennyit elbír.

Mi a reális vállalás?

Szeretném az év első feléig elérni, hogy a jövőre nézve világos szempontrendszer szerint működjünk. Kell hozzá egy kicsit szélesebb szakmai csapat, akikkel konzultálunk. Eddig is elég jó partneri köre volt a galériának, nem gondolom, hogy egyemberes feladat lenne eldönteni, mi az ami aktuálisan fontos. Ha lenne plusz helyszín, ami – megfelelő bázissal – ki tudja szolgálni a helyi művészeket, hogy senki ne érezze magát B-, vagy C-kategóriás alkotónak, az megoldást jelentene. Ilyen hely jelenleg nincs.

Hogyan lehet a közönség érdeklődését felkeltenie, túl azon, hogy azt mondja a közönségnek: amit itt látnak, értékes, jöjjenek, győződjenek meg róla. De nem jönnek.

Ezzel küzdöttünk Debrecenben is: egyre nehezebb a diákokat elhozni. A pedagógusok adminisztratív terhei nem könnyítik meg a helyzetet. A virtuális létezés térhódításáról már nem is beszélve. Sokat lendített, ha volt olyan tárlatvezetés, amelyben izgalmas közéleti személyiségek, szakértők adtak további szempontot az élmény befogadásához. Ez képes nagyobb közönséget bevonzani. Ezeket jónak tartanám ráépíteni már ennek az évnek a programjára is. A Miskolci Galériában van jó művészetpedagógus, ha jobban koncentrálunk a kiállításainkra, találunk olyan témát, megközelítést, amivel a helyi közélet megszólítható. Annak is örülnék, ha a köztereken megjelenne a galéria. Nagyméretű nyomattal, állandó utcai jelenléttel, ami azt közvetíti, hogy a kortárs művészet: van. Győződjenek meg róla. Része a mindennapoknak. Ebben látom a legnagyobb gondot, hogy nagyon erőteljes az elszakadás a normális hétköznapi ember életmódja és a között, hogy megnézzen egy kortárs kiállítást. A változás értelme a belátás lehetne: van értelme galériába járni. A kortárs művészet hozzátehet az életünkhöz. Miskolcon erre is voltak jó példák – a Nagy Kunszt, az innen induló fiatal alkotói nemzedék bemutatása –, ezzel már tudunk mit kezdeni.

Bujdos Attila