A Keletitől számolom a második születésnapom

Akt.:
Paulovics Ágnes pestszentlőrinci lakásában
Paulovics Ágnes pestszentlőrinci lakásában - © Fotó: Magócsi Márton | abcug.hu
Budapest – Tavaly sosem látott tömegek mozdultak meg, hogy segítsenek az országon áthaladó menekülteknek, akikkel szemben mások legalább ilyen intenzíven gyűlölködtek. Most négy önkéntessel és a Tárki kutatóival próbáljuk kideríteni, honnan jött az önkéntességi láz. A magyaros marakodás itt is közbeszólt. Szurovecz Illés cikke az Abcúgon.

Paulovics Ágnes szinte minden dátumra hajszálpontosan emlékszik. Napra pontosan tudja, mikor találta meg azt a hullát a Dunán ringatózva 1991 nyarán, és azt is, hogy melyik évben dolgozott két hónapon keresztül egy rákoscsabai fogyatékos otthonban. Azt is tudja, hogy hétfő volt, amikor felrobbant az internet.

2015. június 29-én megjelentek a menekültsegítő civilek Szegeden, másnap pedig már százan voltunk a Migration Aid csoportban. Végiggondoltam, mire lehet szükség egy ilyen helyzetben, aztán fogtam egy hátizsákot, és telepakoltam gyógyszerrel meg tiszta ruhával. A párom holmijait selejteztem ki, azóta sem tud róla

– mondta mosolyogva Ágnes a lánya II. kerületi lakásában, ahol találkoztunk. “Összegyűltünk páran a Keleti előtt, de egy szem menekültet nem láttunk. Aztán kiderült, hogy ki sem jöttek az épületből, akik meg mégis, azok a környező utcákban álldogáltak. Bozóttűzként terjedt a hírünk, a pólók három perc alatt elfogytak. Nagyon rossz állapotban levő emberekkel találkoztunk, gyalog jöttek Szegedről a vaktérképpel, amit a hatóságoktól kaptak. Tízen voltunk ötszáz emberre” – mesélte. De akkor még nem volt kint túl sok segítő, egy férfi járókelő is csak azt kiáltotta oda neki: “Szopd le őket!”

A menekültválság 2015 nyarán telibe találta Magyarországot. A kormány plakátkampánnyal, kerítésépítéssel és a büntetőtörvénykönyv szigorításával válaszolt, miközben országszerte ezrek mozdultak meg, hogy segítsenek a nyugatra igyekvő embertömegnek. Bár a felmérések azt mutatták, hogy a társadalom egyre elutasítóbb a menekültekkel szemben, az önkéntesek Röszkétől Szegeden át a Keleti pályaudvarig próbálták elvégezni azt a munkát, amit szerintük az államnak kellett volna. (Szeptemberben portrésorozatot is közöltünk néhányukról).

Közben senki sem értette, honnan ez a nagy önkéntességi hullám a legendásan szolidaritáshiányos magyar társadalomban, és sokan abban reménykedtek, hogy ez az energia a hazai rászorulókat is megcélozza majd.

Csaknem nyolc hónap telt el azóta, hogy Ágnesék először kimentek a Keletibe. Négy önkéntessel és a Tárki kutatóival próbáljuk megérteni, mi történhetett tavaly nyáron.

Más idősáv kezdődött

“Mindig humanistának vallottam magam, ami egyszerűen annyit jelent, hogy figyelek a másikra, és nem tűröm a megaláztatást. Ha látok egy kivert kutyát az utcán, akkor telefonálok egyet, ilyen egyszerű” – mesélte Ágnes. “Kamaszkoromban volt egy halmozottan sérült lány a rákoscsabai fogyatékos otthonban, aki kizárólag az egyik dolgozótól fogadott el a segítséget. Ő azonban két hónapra szabadságra ment, és én helyettesítettem, amíg távol volt. A többi dolgozó hiába próbálkozott, nem tudtak hatni a lányra, csak nekem sikerült, amikor odamentem. Két hónap alatt egy szeretetteljes, bizalmi viszony alakult ki köztünk” – mondta

2

Ágnes nyáron készült képei közül néhány, ezek Hegyeshalmon készültek

Ágnes többször került már konfliktusba a humanizmusa miatt. “1991-ben éppen Kulcson nyaraltunk, és a szomszédunknak volt egy motorcsónakja, amivel el kellett jönnünk Csepelre. Útközben észrevettünk egy hullát a víz felszínén, azonnal mondtam, hogy álljunk meg, és hívjuk a rendőrséget. A többiek nekem estek, hogy minek foglalkozni vele, majd kifogják lejjebb, és különben is, csillagászati a telefonpercdíj” – mondta. “Most is próbáltam meggyőzni az ismerőseimet, hogy nem kell félni a menekültektől, de hiába. Egy idő után vákuum keletkezett körülöttünk a párommal, igaz, csak olyan barátokat vesztettünk el, akikkel amúgy is felszínes volt a kapcsolatunk”.

“Gondoltam, főzök negyven liter lecsót. Egy másik nő csinált kuszkuszt, egy srác meg beírta a Migration Aid csoportba, hogy náluk maradt egy csomó ásványvíz egy házibuliból, úgyhogy azt lepakolná nálam” – emlékezett vissza Király Kinga Júlia, aki Ágnessel együtt ott volt az első kivonuláson a Keletinél. “Persze, hogy emlékszem a dátumra, hiszen olyan volt, mint egy második születésnap. Más idősáv kezdődött az életemben, a mába nyúlóan átíródtak a céljaim és a hétköznapjaim”.

3

Király Kinga Júlia egy belvárosi kávézóban | Fotó: Magócsi Márton

“A következő hetekben egyre többen lettünk, rengetegen hoztak adományokat. Valakinek sikerült odatelefonálnia az Alföldi utcai hajléktalanszállóra, ahol Kalmár Szilárd volt ügyeletben. Megbeszéltük, hogy vinnénk oda embereket tisztálkodni. Először csak 15 emberről volt szó, de mire befordultunk az utcába, 50-60-an jöttek mögöttem, olyan volt az egész, mint egy óvodás kirándulás” – nevetett Kinga. “Szilárd nagyon kedves volt, mindenki kapott törölközőt, eldobható borotvát, sampont, szappant. Utána mutatott egy Bérkocsis utcai pincehelyiséget, és felajánlotta, hogy nyugodtan használjuk, ha hűsölni akarunk, vagy wifi kellene. Még aznap hozzáadott a Segítsünk Együtt a Menekülteknek (SEM) csoporthoz”.

4

Közös takarítás és ételosztás Király Kinga Júlia nyári képein

Százliteres edények indokínai klímában

“Június-július környékén hirtelen külföldiek jelentek meg a Nyugati pályaudvar környékén. Ott sétálgattak, ültek a padokon, fogalmam sem volt, kik azok, és mit keresnek ott. Ahogy egyre többen lettek, eszembe jutott, hogy nincs mit enniük. Lendületből bevásároltam ötezer forintért, és egy hattagú családnak adtam az egészet. Aztán rájöttem, hogy nem ez lesz az én utam, mert nem tudok napi ötezer forintot rászánni. Szóval elkezdtem nézelődni a Facebookon” – mesélte Bacskay Bea, a Deák Diák Általános Iskola tanára. Ő a nyolcadikosok osztályfőnöke, a gyerekeknek épp máshol volt órájuk, amikor leültünk a termükben beszélgetni.

5

Bacskay Bea iskolájának folyosóján | Fotó: Magócsi Márton

Amikor Bea először bevásárolt, még fogalma sem volt róla, hogy a nyár hátra lévő részét egy Bérkocsis utcai pincehelyiségben fogja tölteni százliteres edények között, indokínai klímában. Bea úgy kezdte az önkénteskedést, ahogy szinte mindenki: csatlakozott a Facebookon induló szerveződésekhez, először a Migration Aidhez, aztán a SEM-hez is. Végül utóbbinál kötött ki.

“Eleinte csak heti egy-két alkalommal főztünk. Majdnem üres volt a pince, egy kisszekrényen állt a lencse és a bab, aztán hihetetlen fordulatot vettek az események. A plafonig tele lett minden adományokkal. Naponta főztünk ebédet, osztottunk reggelit, csináltunk teát, szedtük a szemetet a II. János Pál pápa téren. Pillanatok alatt alakult ki az egész” – mondta. “Csak a hírekben hallottam boldogan, hogy a menekülteknek ízlik a főztöm”.

Bea mellett hamarosan Kinga lett a másik állandó szakács. Ő marosvásárhelyi származású, ezért maga is bevándorlóként érkezett az országba. “Végigmentem a bürokrácián, és csak egy egyszerű honosításról volt szó, mégis éreztem, mennyire lassú, hiányos az egész rendszer. Ide-oda küldözgettek a hivatalok közt, úgyhogy együtt tudtam érezni azokkal, akik most érkeztek ” – mondta. “Még a SEM megalakulása előtt reggeltől estig kint voltam a Keletiben, annyira fáradt voltam, hogy majd’ összeestem. Rájöttem, hogy túltoltam, és amikor beindult a főzés, úgy láttam, az lesz a legjobb, ha a háttérben maradok. A főzésnek egyébként is van egy mágiája, más az az étel, amibe mindent beleadnak, mintha csak összecsapják. Érezni az ízén”.

A családom megőrült a telefoncsörgéstől

Ennyi emberrel és feladattal viszont már nem lehetett szervezetlenül bírni. A SEM-ben kidolgoztak egy rendszert, amelyben a napi felelős koordinálta az önkénteseket, figyelte, hogy szükség van-e reggelire, van-e elég alapanyag egy újabb adagra, és hogy mi hiányzik éppen a Keletiben. “Fontos döntéseket kellett hozni. Például, hogy kimenjünk-e kétezer szendviccsel ötezer ember közé. Előfordult, hogy túl keveset vittünk, és a falhoz nyomtak minket a tülekedésben” – mesélte a 21 éves László Luca, aki Kalmár Szilárddal együtt hamarosan a SEM csoport vezetője lett.

6

László Luca egy kis kávézóban a II. kerületben, ahol lakik | Fotó: Magócsi Márton

“Amikor először voltam a napi felelős, este írtam egy összefoglalót a nap tanulságaiból, ami nagyon tetszett a többieknek. Végül Szilárd javasolta, hogy legyek én az állandó felelős, mert elég jól ment a dolog. Neki pedig volt tekintélye, mert ő szerezte a pincét. Elvállaltam, hiszen attól féltem, más nem fogja, és összeomlik az egész” – mondta.

Lucának ezután állandóan csörgött a telefonja. “A családom megőrült, vasárnap este 11-kor olyanok miatt hívtak fel emberek, hogy hoztak némi adományt, de nem tudják, merre kell fordulni a Keletinél. Néha kiakadtam, hogy nem óvodás csoportot akarok vezetni, de aztán lenyugodtam” – mondta Luca, akivel a “Bérkocsis” után csak BK-nak becézett pincében találkoztunk. Bár a menekültválságot már nem érezni Magyarországon, az önkéntesek egy része ma is rendszeresen összegyűlik odalent.

7

A BK41 és persze a Keleti is központi helyszín volt Luca számára a nyáron, képei is erről tanúskodnak

Miért pont most, és mi történt azóta?

A nyári önkéntességi hullám nemcsak azért volt meglepő, mert ennyien akartak segíteni, hanem azért is, mert sokan úgy jelentkeztek, hogy korábban sosem csináltak ilyesmit. Így volt ezzel Bea is, akinek a tanítás mellett nincs ideje aktívan segíteni, ezúttal a nyári szünet miatt volt szerencséje. “A thaiföldi árvíz után ‘örökbe fogadtam’ egy kisfiút, akinek havi háromezer forintot adományozok. De ez egészen más, mint fizikailag segíteni” – mondta.

A többiek sem voltak gyakorlott önkéntesek. Ágnes ugyan pakolt már homokzsákot árvíz idején, de szervezett keretek közt soha nem segített. Kinga a Greenpeace-nek adományozott, hogy megmentse a méheket, Luca pedig régebben is kísérte az édesanyját jótékonysági főzésekre, de sosem tudta elképzelni, hogy mindennap ezzel foglalkozzon. Vagyis, bár mindannyian szociálisan érzékenyek, az előéletük alapján nehezen hitték volna, hogy hónapokon keresztül, éjt nappallá téve fogják istápolni ismeretlen közel-keleti emberek ezreit. Akkor miért pont most?

Többek közt erre a kérdésre keresik a választ a Tárki munkatársai is egy ősz óta zajló kutatásban, amelynek a végleges eredményei márciusban jelennek meg. Az eddigi tapasztalatokról Simonovits Borival, a kutatás vezetőjével beszélgettünk. “Százból három ember mondta, hogy ő személyesen részt vett a segítségnyújtásban. Ez kifejezetten magas arány, feltehetően felülbecslés, mivel ez majdnem negyedmillió embert jelentene. Köztük sokan természetbeni, vagy pénzadománnyal, mások pedig önkéntes munkával szálltak be” – mondta. Szerinte a következők okozták a nyári önkéntességi lázat:

  • Az állam a minimális követelményeknek sem felelt meg, és a nagy segélyszervezetek is lassan mozdultak. Az állam többé-kevésbé gondoskodik a hazai rászorulókról (pl. hajléktalanszállók fenntartásával), a menekültellátásból viszont látványosan kivonta magát, ez pedig sokakat cselekvésre késztetett.
  • Nem kellett hosszú távra elköteleződni: Gyorsan, egyszeri jelleggel kellett cselekedni, és látványos sikereket lehetett elérni. Egész más kimenni ételt osztani az autópályán vonuló menekülteknek, mint naponta lejárni hátrányos helyzetű falvakba, és csalódni, amiért nem jönnek gyorsan kézzel fogható, látványos eredmények. Ráadásul ezek az emberek azért jöttek el a hazájukból, hogy új életet kezdjenek, ami reménytelivé tette a helyzetet. Ha ezek a menekültek Magyarországon telepedtek volna le, és az integrációjukban kellett volna segíteni nekik (pl. munka- és lakáskeresésben), biztos, hogy jóval kevesebben vállalták volna.
  • Könnyű volt becsatlakozni: Elég volt venni két kiló banánt, kimenni a helyi pályaudvarra, és szétosztani pár éhes gyerek között.
  • Nyár volt, vagyis az iskolákban eleve szünet volt, és sokan hosszabb szabadságokat vettek ki.
  • A politikai helyzet: Sokan a kormánnyal szembeni kiállásként értelmezték a segítségnyújtást.
  • Érzelmi bevonódás: Sokan annyira az események hatása alá kerültek, hogy 10-12 órán keresztül kint voltak a terepen, és képtelenek voltak hazamenni pihenni. Voltak, akik 20 órás, folyamatos jelenlétről is beszámoltak a kutatóknak.

Kérdés, hogy meddig tart ki a nyári lendület, és sikerül-e más rászorulók felé is átfordítani. A SEM csoportban megvan a szándék, de már ősszel látszott, hogy a lelkesedés alábbhagyott a krízishelyzet elmúlásával. “Először azt gondoltam, hogy megváltjuk a világot, de most már inkább kérnünk kell az adományokat, és az embereket is nehezebb megmozgatni, hiszen nincs a krízis az orrunk előtt. Nagyjából 20 rendszeres adományozónk van, és 40-50 önkéntesünk. Igaz, most leginkább külföldön vagyunk jelen, például Athénban, ami egy sokkal költségesebb műfaj. Kevesen tudnak annyi napra elszabadulni a munkahelyről, hogy érdemes legyen kiutazni Athénba” – mondta Luca, aki szerint Görögországban nagy harcokat kell vívni az állami szervekkel.
“Athénban például előfordult, hogy nem engedték felállítani a sátrunkat. A rendőröknek semmi bajuk nem volt velünk, az önkormányzatnak viszont igen, ezért minisztériumi engedélyekért kellett rohangálnunk. Végül lebontottuk a sátrat” – mondta. “Sajnos Görögországban hasonló a hangulat, mint Magyarországon: a legtöbben nem szívesen látják a menekülteket. Így aztán hiába minden jogszabály, úgyis annak az akarata érvényesül, akinek az adott helyzetben nagyobb hatalma van”. A SEM mellett a másik menekültsegítő önkéntes szervezet, a Migration Aid is aktív külföldön: a nyugat-balkáni útvonal mellett Leszboszon is ott vannak, a Facebook-oldalukon pedig folyamatosan tudósítanak a fejleményekről.

Luca hamarosan a megalakulás előtt álló BK41-Segítsünk Együtt Egyesület elnöke lesz. “Szilárddal és Beával hárman leszünk az elnökségi tagok” – mondta. Szerinte az egyesületre nemcsak azért van szükség, hogy szervezettebbek legyenek, hanem azért is, hogy gyűjthessenek pénzadományokat.

Adminisztratív problémák miatt viszont egyelőre nem alakulhattak meg, így ma még egyesület nélkül szerveznek programokat. Nemrég ösztöndíjprogramot indítottak 14-17 éves középiskolásoknak, akiknek hétfőnként szemináriumokat tartanak különböző témákban (szegénység, hajléktalanság, önkéntesség, stb.), és rendszeresen együtt főznek a pincében budapesti rászorulóknak. “Szeretnénk kinevelni egy önkénteskedő generációt, akik folytatják ezt a munkát. Most nagyon sokféle ösztöndíjasunk van az elitgimnazistától a menekült fiúig, de hosszú távon szeretnénk hátrányos helyzetűeket kiképezni, hogy segíthessenek a saját környezetükben”.

Ágnes is egyetért abban, hogy a segítést érdemes szervezett formában csinálni, de nem szeretne vezető szerepet vállalni, így az egyesületbe legfeljebb tagként lépne be. “Ettől függetlenül, ha lenne olyan projekt, amit tudnék vezetni, ott szívesen irányítanék is. Az ösztöndíjprogramban mentálhigiénével és szenvedélybetegséggel kapcsolatos előadásokat tartok”.

Kinga a többiekkel ellentétben eltávolodott minden segítő csoporttól, és magánprojektekbe kezdett. “Állami utógondozásban lévő lányokat szeretnék főzni tanítani hetente egyszer” – mondta Kinga, aki íróként, műfordítóként és dramaturgként dolgozik. “A munkám eddig az önkifejezés eszköze volt, de szeretném, ha mostantól társadalmi célokat szolgálna, például drámapedagógiai foglalkozások, iskolai érzékenyítő programok keretében, mindezt menekülttémában. Az ember hajlamos beszorulni a saját alkotói világába, ahol elfelejti, hogy a munkájának nemcsak díjakban, hanem egy békésebb, kiegyensúlyozottabb társadalomban is lehet eredménye”.

Simonovits szerint egyelőre korai bármit is mondani arról, hogy a tavalyi önkéntességi hullámnak lehet-e hosszú távú hatása, de tény, hogy a segítő csoportok nem szűntek meg, hanem inkább átalakultak. “Lehet, hogy valami megváltozott azok fejében, akik aktívan segítettek” – mondta. Az mindenesetre látszik a felmérésekből, hogy a szolidaritás szintje, az egymásba és az intézményekbe vetett bizalom nemzetközi összehasonlításban is nagyon alacsony Magyarországon, miközben magas a különböző csoportokkal szembeni előítéletesség és általában jellemző a másság elutasítása.

Kinga szerint épp ezért állunk most mindannyian nagy feladat előtt. “Olyan gyűlölet és megosztottság maradt itt, amin dolgozni kell. Az ilyen katasztrófák mutatják meg igazán, hogy mennyire bebuktuk a humánumot, főleg egy ilyen elzárt helyen, mint Magyarország. Imádom ezt az országot, ezért is jöttem ide, csak szeretném, ha élhető lenne”.

Jó magyar marakodás

Ágnes úgy látja, hogy a válság elmúltával a legtöbben visszaestek a nihilbe, sőt szerinte nyáron sem segítettek annyian, mint kellett volna. “A kétmilliós Budapesten segítettek mondjuk harmincezren. Ez nagyon kevés” – mondta. “Persze ma is vannak támogatók, de úgy látom, hogy sokan inkább csak jóízűen kommentelnek. A segítő csoportok sem fognak össze, mindenki egyéni gerillaakciókat szervez”.

“A jó magyar marakodás hamar beindult” – utalt Bea is a Migration Aid és a SEM közti konfliktusra, amivel a Tárki kutatásában is foglalkoznak. “A Migration Aid sokkal jobban követte a hivatalos kormányzati álláspontot, és elsősorban információt akartak adni a menekülteknek, hogy eljuthassanak a táborokba. Nem kényszerítettek senkit arra, hogy a kijelölt befogadó állomásra menjenek, de abban sem segítették őket, hogy nyugatra jussanak. A SEM sokkal inkább elfogadta, hogy a menekültek nem akarnak bemenni a táborokba, és a melegétel-osztásra helyezték a hangsúlyt” – mondta Simonovits.

A SEM önkéntesei szerint a Migration Aid tagjainak többsége nem helyeselte az ételosztást. “Néhányan azzal támadtak, hogy azért maradnak itt a menekültek, mert kapnak enni. Még örültem is, mert ez azt jelenti, hogy jól főzök” – nevetett Bea. “Nagyon sajnáltam ezt a konfliktust. Bennem csak az volt, hogy aki éhes, annak enni kell adni, aki meg fázik, annak takarót, ők pedig mintha összekeverték volna az önkénteskedést és a hatósági feladatokat”.

“Végül a Migration Aid-ben is főzni kezdtek, náluk sem mindenki ugyanazt mondta” – emlékezett vissza Luca. Kinga szerint azért is volt ennyi összetűzés, mert “mindkét fél nagyon fontosnak tartotta magát, meg amit csinált. Aztán voltak béketárgyalások, ahol a SEM-et képviseltem, de nagyon szerettem azokat, akikkel tárgyaltam, ezért nem voltunk ellenségesek egymással”.

Szurovecz Illés | abcug.hu