A csatorna „árulta el”, mivel lőnek

A csatorna „árulta el”, mivel lőnek
A történelmi eseményeket minden szemtanú kicsit más szemszögből látja, más információkkal rendelkezik róluk.

A debreceni Priskin Gyula – aki akkor 19 esztendős fiatalember volt – elevenítette fel nekünk saját emlékei alapján 1956. október 23-át, s az azt követő napok, hetek néhány mozzanatát.

Féltégla az ablakba

„Akkoriban a tejipari vállalatnál dolgoztam. Október 23-án, műszak után felmentem a városközpontba, hogy találkozzak a barátaimmal. Akkor már zajlott a pártbizottság előtt a tüntetés, ment a csillagleverés. Én nem a tömegben, hanem a tömeg mellett mentem végig a Kossuth utcán, egészen a rendőrségig.

Ott álltam körülbelül öt-hat méterre az épülettől. A járdán egy halom tégla, építési törmelék hevert. Egy nagydarab legény – aki szerintem úgy nézett ki, mintha civilben lévő tiszt lenne – megfogott egy féltéglát, s bezúzott vele egy földszinti ablakot. Erre a mellékutcából tizenöt-húsz ávós, jött ki. Csatárláncba álltak, elkezdték hátraszorítani a tömeget és a levegőbe lőttek. Állítólag máshonnan is jött ugyanennyi ávós, de én azokat nem láttak.

Azt hittem, hogy vaktölténnyel tüzelnek. Nagyon sok sorozatot leadtak, de mindet a levegőbe. Amikor a Kossuth utca elejére, a városháza mellé ért a visszaszorított tömeg, akkor láttam, hogy az egyik ház csatornájából kivisz egy darabot egy golyó. Rájöttem rá, hogy éles lőszerrel lőnek. Azonnal el is indultam hazafelé.

Jóval később a Tüzépnél dolgoztam együtt egy olyan emberrel, akinek a sortűzben megsebesült a lába, és emiatt mozgássérült lett. Tőle hallottam azt, hogy az ávósoknak tüzet vezénylő tiszt lőtt bele a tömegbe. Ha az a sok fegyveres lő a tüntetők közé, sokkal többen meghaltak volna, olyan sűrű volt a tömeg. Én úgy tudom, ketten haltak és hatan sebesültek meg ott akkor. Ki tudja, mi történik, ha a pártbizottságon dolgozók nem állnak a tömeg élére.”

Tankok az úton

„Újságokban olvasom, hogy a forradalmároknak nem voltak felderítőik. Ez szerintem nem így volt. A tejipari vállalattól minden nap két teherautónyi tejet szállítottak Pestre a forradalom napjaiban. Ez összesen napi 210 darab 25 literes kanna tej volt. Egyszer – november elsején vagy másodikán – engem bíztak meg azzal, hogy legyek kocsikísérő.

Reggel héttől tizenegy óráig tartott, míg kaptunk a városházán lévő debreceni forradalmi bizottmánytól egy papírt, hogy vihetjük a tejet. Egy civilbe öltözött katonatiszt, meg a bizottmány egyik tagja is velünk jött, s ők számolták a szovjet tankokat egészen Pestig. Így szerintem a forradalmárok tudhatták, hogy mekkora erők vonulnak fel ellenük.

Mikor Szolnokot elhagytuk, már sötét volt. Ott álltak a tankok hosszú sorban, s nem lehetett tudni, melyik fény tank lámpája, s melyik már csillag az esti égen. Üllőnél hagytuk el a tankokat. A repülőtértől aztán egymás után állítottak meg bennünket a forradalmárok ellenőrzőpontjain, így éjfélre értünk be a városba a célunkhoz. Visszafelé jövet furcsa volt, hogy már csak egy tankot láttunk, az is be volt ásva lőállásba.”

Verés a szakáll miatt

„Szintén 1956-ban történt, hogy szakállt növesztettem, hogy idősebbnek nézzek ki. Szakállas volt B., az egyik munkatársam is, az anyagosztály vezetője. Decemberben – mikor már gyümölcsbort lehetett inni – bementem az egyik este a Béke presszóba. Ott ült B. is a párttitkárral meg egy leszerelt katonatiszttel. Ujjongtak, mikor megláttak, de nem tudtam, miért.

Aztán valaki – mint utólag megtudtam – elment telefonálni a karhatalmistáknak, hogy itt mulat két ellenforradalmár. Negyedóra múlva jöttek is értünk, s minket – a két szakállast – elvittek a Piac utcára, az Apolló mozi mellé. Néhányan nekem estek, vertek vagy fél óráig, s minden áron arra akartak rávenni, hogy mondjam azt: B. vett rá, hogy szakállat növesszek, s fogadalmat tettünk: addig nem vágatjuk le, míg az oroszok ki nem mennek.

A verés után engem elengedtek, de hamarosan visszamentem a karhatalmi épületbe, mert ott maradt a kalapom. Aztán hazatértem – otthon már aggódtak értem, hogy hol vagyok, mert kijárási tilalom volt –, s azonnal lenyírtam a szakállamat, amibe egyébként is beleszáradt az alvadt vér. Másnap az asztalos apámhoz jött az üveges, s figyelmeztette: szóljon a fiának, vágassa le a szakállát, mert előző nap este is bevittek a karhatalmisták két szakállast, s nagyon helyben hagyták őket. Apám szomorúan mondta neki: az egyik szakállas az én fiam volt.”

P. Cs.








hirdet�s