„A boldog ember életének egészét értelmesnek tartja. Közelítek hozzá”

Dobrik István veheti át idén a Miskolci Múzsa díjat. A nyugalmazott művészettörténész örül, hogy ott lehet az elismertek sorában
Dobrik István veheti át idén a Miskolci Múzsa díjat. A nyugalmazott művészettörténész örül, hogy ott lehet az elismertek sorában - © Fotó: Bujdos Tibor
Miskolc – Sűrű és zajos volt az élete – vallja Dobrik István –, a teljes visszavonulás mellett döntött. Interjú: Dobrik Istvánnal, a Miskolci Galéria nyugalmazott igazgatójával, a Miskolci Múzsa díj idei díjazottjával.

Nem könnyen lehet rávenni a beszélgetésre Dobrik Istvánt. Mint mondja, teljesen visszavonult, már nem vesz részt a közéletben. Végül sikerrel járunk, így leülünk beszélgetni annak apropóján, hogy ő kapja idén a Miskolci Múzsa díjat, amelyet jövő szombaton vehet át a Miskolci Nemzeti Színházban.

Hogyan fogadta, hogy önnek ítélték a díjat?

Váratlan és nagy megtiszteltetés, hogy megkaphatom, hiszen egy miskolci patrióta, kultúrát támogató vállalkozókból álló alapítvány adja. Tudom, hogy eddig kik kapták – visszavonulásomig én magam is tagja voltam a kuratóriumnak több mint egy évtizeden át –, örülök, hogy ott lehetek az elismertek sorában. Ebben az évben leszek 70 éves, talán ezért is gondoltak rám jólesően, hogy mások mellett én is sokat tettem Miskolc kulturális életéért.

A Miskolci Galéria éléről 2008-ban vonult nyugdíjba, 1993-tól volt az igazgatója…

Igen, az én miskolci tevékenységem elsősorban a Herman Ottó Múzeumhoz és a Miskolci Galériához kötődik, de azért ennél jóval többről szólt az életem. Több társadalmi szervezetnek is a tagja voltam, többek között a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatnak, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia Miskolci Területi Csoportjának. Voltam tanszékvezető a Sárospataki Tanítóképző Főiskolán, tanítottam a Miskolci Egyetemen, voltam az Új Holnap kiadója, főszerkesztője… Azt gondolom, fontos volt az, hogy ott volt mögöttem a galéria, mint intézményi háttér, tehetséges fiatal kollégáim, és ott volt mögöttem segítően a mindenkori városvezetés. Azokat a szakmai–vezetői programokat, amiket itt, Miskolcon megterveztem elfogadták, segítették és támogatták. Koromnál fogva több társadalmi formációban élhettem, ami sok tanulsággal szolgált a történelem koronkénti változásaiban, az emberi viszonyokban, saját életem és helyem értelmezésében. Ebben egyik legtanítóbb tapasztalat számomra az, hogy az egyre gyorsuló időben a kultúra, és az abban való szerepünk is hasonló ütemben változik, és előrelátó bölcs alkalmazkodást kíván minden gondolkodó embertől. Ezért is tartom fontosnak, hogy amikor eljön az ideje, át kell engedni helyünket a fiataloknak. Érzelmileg ez nem könnyű, de megfogadtam, hogy ebben következetes leszek és visszavonulok.

Fotó: Bujdos Tibor Fotó: Bujdos Tibor ©

Volt valami konkrét oka, ami miatt úgy döntött, ennyi volt?

Nem, ez a cezúra egy folyamat végpontja volt. Nyugdíjba vonulásom után is még dolgozhattam, éveken át szerveztem a Feledy-házban a művészeti szabadegyetemet, kialakítottuk barátaimmal, segítőimmel a Múzsák kertjét, de aztán az intézményben történt szervezeti változások után tudomásul vettem, hogy rám már aktív dolgozóként nincs szükség. Ez csak felerősítette bennem a már régebben érlelődő döntést. Sűrű és nagyon zajos volt az életem, sok mindennek a közelében voltam, ezért is éreztem késztetést arra, hogy visszavonuljak egy szűkebb családi körbe, és ott találjam meg magamnak a boldogságot. A csend és a belső végtelenre figyelés ad erőt és nyugalmat a még hátralévő életemhez. Természetesen sokat olvasok, rendezem könyvtáramat, kézirataimat, jegyzeteimet, levelezésemet, fotóimat. Nagy hatással vannak rám legújabb könyvélményeim, sokat segítenek abban, hogy az ember megnyugtatóan helyére tegye életét a világban, visszatekintve kellő kritikával azokra az időszakokra, amelyben élt. Így világlik fel az is bennem, milyen sokat köszönhetek a már elhunyt tanáraimnak, mestereimnek, professzoraimnak, barátaimnak, kollégáimnak, akiktől nagyon sokat kaptam. Hosszú lenne a sor, hiszen – Kalász László szavaival – egyre jobban gyűlnek veszteségeink. Úgy gondolom, a boldog ember az, aki saját életének egészét értelmesnek tartja, és én talán már közelítek ehhez az érzéshez. Mindig mondtam a tanítványaimnak és másoknak is, hogy ha önmagadat nem ismered és nem szereted, akkor nem tudsz másokhoz sem őszintén, sem barátsággal, sem békével, sem helyesen viszonyulni.

Tartja a kapcsolatot a Miskolci Galériával?

Követem a tevékenységüket, de nem járok be az intézménybe. A kiállításokat, ami érdekel, megnézem, de nem a megnyitóra megyek, hanem amikor lehetőség van az egyedüli, csendes szemlélődésre. Ha valamiben kérik a segítségemet, akkor eddig is segítettem, ezután is fogok, de nemigen szorulnak már énrám. Ez is érthető, én sem kértem egy idő után már a mestereim segítségét. Ez már az ő idejük, az ő programjuk, az ő felelősségük.

Foglalkoztatja-e, hogy mi az, amit jól csinált, és kellett volna-e valamit másképp?

A kultúra munkásaként soha nem voltam olyan helyzetben, hogy nagyon énrajtam múltak volna a dolgok. Ma úgy látom, hogy a boldogságot kereső alkotó éveim igazán az „élet értelmével kapcsolatos személyes tév­eszmék összehangolása volt az uralkodó kollektív téveszmékkel”. Igaz, a művészetek területén mindig a minőséget tartottam fontosnak, ami őszinte, igaz, felemel, katarzist okoz, előremutató. Mindenhol, mindegyik korban számomra ezek voltak a legfontosabbak. Ahol tudtam, segítettem. Hogy mit bántam meg? Semmit. Mindent igyekeztem lelkesen, a legjobb tudásom, és a közösség javára, elvárásaihoz is igazodva teljesíteni. Egy dolog keltett rossz érzést bennem egész életemben, hogy a családommal nem foglalkoztam annyit, amennyit szerettem volna. Túl sok teher maradt a feleségemre, most, mióta nyugdíjasok vagyunk, próbálom viszonozni, amit értem, értünk tett. Nagyon lekötött a művészeti közélet, nagyon sok éjszakázás volt, amikor menni kellett: színház, kiállítások, előadások, utazások, művészklub… De ha sorsszerűen nem így történt volna, akkor nem erről szólt volna az életem. Talán ezt a feleségem és a gyermekeim is megértik, mert mindent összevetve ebben az ellentmondásokkal terhelt létezésben látom az értelmét, hogy miért is éltem ezen a Földön.

Egyszer azt mesélte, hogy kertészmérnök szeretett volna lenni. Szükségszerű volt, hogy mégsem lett az?

A mi lett volna, ha… mindig történelmietlen kérdés. Ha nem nyüzsög már körülöttünk az élet, megértjük, hogy mi miért volt. A kertészmérnöki pálya felé vonzódásom anyai nagyapám természetet szerető emlékét idézi, aki kapált, oltott, metszett, gondozta szőlőnket is. Végül biológiatanár szakon is végeztem a rajz mellett. Az utóbbi lett mégis a meghatározó a tanári, muzeológusi, művelődésszervezői pályámon. Személyiségem összetettebbnek bizonyult annál, hogy meg tudtam volna maradni csak a tanítás mellett. És miután elvégeztem a képzőművészeti főiskolát, elvarázsolt a művészetek igazat kereső kincsestára. Utána már az élet hozta a következő állomásokat. A sors hozta azt is, hogy a művészeti muzeológia mellett újra taníthattam, a művészeti nevelés tanszékének vezetője lehettem Patakon, és azt is, hogy aktívan részt vehettem a kulturális életben. Hogy mindebből mire fog emlékezni az utókor, nem tudni, kiszámíthatatlan, az általunk teremtett és felmutatott értékek ki vannak szolgáltatva a jövő nemzedékeinek. Csak abban bízhatunk, hogy emberarcú marad ez a kibertérré szerveződő jövő is.

Fotó: Bujdos Tibor Fotó: Bujdos Tibor ©

Mire a legbüszkébb az élete során?

A gyerekeimre és a feleségemre. Ma már semmi más nem fontosabb, mert ebben a róluk szóló ragaszkodó, békétlen, de türelmesen szenvedő szeretetben megérzed, hogy az elmúlás képében már ott settenkedik mögötted a nagy mindenségben való feloldódás ajándéka. De ehhez az kell, amiről Hamvas Béla nyomán Weöres Sándor is ír, hogy már nem szabad ragaszkodni tárgyakhoz, dolgokhoz, emberekhez, magadban kell megtalálni a mindenséget. A keleti bölcsesség is erről szól: életed végére egyedül maradsz. Abszolút egyedül, és ez a természetes. El kell tudni fogadni, megpróbálok ennek tudatában élni.

Hogyan telnek a mindennapok?

Tavasztól őszig Bogácson, egy kis házban élünk, a Hór patakra nyújtózkodó kerttel, ahol reggeltől estig dolgozhatom gyümölcsfáim alatt és esténként a békák kórusától kísérve néha vendégem képzeletben Dionüszosz, aki ilyenkor ugyanúgy tisztelője a bükkaljai vörösbornak, mint a bogácsi pincékhez járt, járó író, költő barátai a tájnak. A tél szeretett városomban Miskolcon a csendes együttlétek, az olvasás és az adventi várakozás időszaka. Ilyenkor a könyveknek vagyok rabja, szimultán olvasok egyszerre többet, jó érzés és szellemi torna is egyben váltogatni gondolkodásmódok, eszmerendszerek, műfajok és stílusok között. Megtanultam minden rám virradó napnak örülni, naponta rácsodálkozni a természet szépségeire és lehajtott fejjel röstelkedni az öregkorra egyre nyilvánvalóbbá váló tudatlanságomon.

Hajdu Mariann


Dobrik István

Született:

Szikszó, 1948. augusztus 19.

Tanulmányok:

1966–1971: Egri Tanárképző Főiskola, biológia-rajz szak

1974–1977: Magyar Képzőművészeti Főiskola, rajz, ábrázoló geometria, művészettörténet szak

1984: Eötvös Loránd Tudományegyetem művészettörténet doktori diploma

1985–1988: Színház- és Film­művészeti Főiskola, színházelmélet szak

Pályája:

1971–1976: középiskolai tanár

1976–1982: a miskolci Herman Ottó Múzeum művészettörténész muzeológusa

1982–1987: a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Tanácson a művelődés irányításában dolgozik.

1987–1992: a sárospataki Comenius Tanítóképző Főiskola tanszékvezető docense és a Sárospataki Képtár vezetője

1988–1991: a Holnap című irodalmi és társadalmi folyóirat képzőművészeti társszerkesztője. A sárospataki Népfőiskola Egyesület alapító tagja, 1996-tól elnöke.

1993-tól a Miskolci Galéria igazgatója és a Miskolci Egyetem, valamint a sárospataki főiskola óraadó tanára.

1999–2007 az ÚJ HOLNAP c. művészeti, irodalmi és társadalmi folyóirat felelős kiadója.

2000-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia Miskolci Területi Csoportjának alapító tagja, ügyvezetője, majd tiszteletbeli elnöke.

Elsősorban a XX. századi magyar kortárs művészettel, azon belül grafikával és a vizuális nevelés tárgykörével foglalkozott. Több száz kiállítás rendezője és kurátora volt Magyarországon és külföldön. Több mint száz tanulmány, cikk, katalógus előszó szerzője, kötetek szerkesztője, kötetborítók tervezője. A Miskolci Grafikai Biennálék szervezője volt.

Díjai:

1989-ben Kiváló Népművelő kitüntetéssel jutalmazták.

2001-ben Miskolc város Pro Urbe-díját kapta.

2006-ban Széchenyi Ferenc-díjjal és Megyei Prima-díjjal tüntették ki.

2008: Miskolc város díszpolgára.

2017: A Miskolci Múzsa díj díjazottja.

Nős, felesége: Almássy Ágnes zongoratanár. Gyermekei: Petra, énektanár, Rezső, fotográfus








hirdetés








hirdet�s