A bohócdoktor nem sírhat Miskolcon

Ramocsa Emese és Osváth Tibor (Osi) minden eszközt bevet, hogy mosolyt csaljon a gyerekek arcára
Ramocsa Emese és Osváth Tibor (Osi) minden eszközt bevet, hogy mosolyt csaljon a gyerekek arcára - © Fotó: ÉM-Archívum
Miskolc – Már tizenöt éve „húznak” piros orrot, és igyekeznek megszépíteni a kisbetegek kórházban töltött napjait. Interjú: Dr. Cukorral és dr. Tik-Takkal, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kórház bohócdoktoraival.

Pontosan érkeznek mindketten. A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kórház Gyermekkórházának alagsorában van az öltözőjük. Osváth Tibor (Osi) főállásban a Miskolci Nemzeti Színház színésze, Ramocsa Emese pedig ugyancsak ott dolgozott színészként, amikor a bohócdoktori felkérés megtalálta őket. Látszik rajtuk, hogy összeszokott páros, ahogy ez a beszélgetésből is kiderül.

Hogyan kezdődött? Egy ismert színész miért lesz bohócdoktor?

Osváth Tibor: Idén már 15 éve, hogy a Piros Orr Bohócdoktor Alapítványtól eljöttek a színházba, hogy embereket kerestek a programjukhoz. Gondoltam, kipróbálom magam, hiszen annyi mindenkit megformáltam már a színpadon. Nem volt egyszerű, tanfolyamokat kellett végezni, és különböző elvárásoknak kellett megfelelni. Ennyi év után rendszeresen járunk pszichológushoz és csapatépítő tréningekre.

Ramocsa Emese: Nekem nőként fontos, hogy ha belépünk egy kórterembe, ne legyek ANYA! Ne sajnáljam a kórházi ágyon fekvő, esetleg súlyos betegségben szenvedő kis pácienseket. Ott én nem lehetek gyenge nő, nem sírhatom el magam, és nem élhetem át az ő betegségüket. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek érzelmeink, de meg kellett tanulnunk ezeket kezelni.

Mi a legnehezebb?

Osváth Tibor: Amikor bemegyünk egy kórterembe, ahol tegnap még egy kis barátunk feküdt, és üres az ágy. Tudjuk, hogy miért, hiszen mielőtt „vizitelni” kezdünk, a nővérpultnál felvilágosítást kapunk a gyerekek állapotáról és az új betegekről. Ezért is fordul elő, hogy nem megyünk be egy kórterembe, mert a kicsinek szüksége van a pihenésre, például egy nagyobb beavatkozás után.

Azt mondták, szinte minden esetben improvizálnak. Nincs egy betanult szöveg, egy jól begyakorolt „kis színdarab”?

Ramocsa Emese: Nincs. Minden gyerek és minden szituáció más. Nincs két egyforma eset. Más az életkoruk, az érdeklődési körük. Vannak gyerekek, akik először félnek tőlünk. A piros orrunktól. Olyankor nem erőltetjük, megyünk egy másik kórházi ágyhoz, ahol fogadókészek, vagy már ismer bennünket a kicsi. A végén általában a félénkebb gyerekek is feloldódnak, és legközelebb már nagyon várnak minket.

Mi ad mindig új erőt?

Osváth Tibor: Vannak felejthetetlen eseteink. Egyik alkalommal az egyik kórteremben egy 15-16 éves kislány feküdt. Mikor bementünk, nagyon elutasító volt, azt mondta, ő már nem kisgyerek, nem kér a bohócokból. Nem erőszakoskodtunk, de nem hagytuk el a kórtermet. Egy pesti kollégával viziteltünk akkor, akivel elkezdtünk vidám dolgokról beszélgetni, „bohóckodtunk” egymással. A kislány magára húzta a takarót. Egy idő után azonban láttuk, hogy már figyel minket. Mi rá se néztünk, tovább beszélgettünk. Egyszer a kislány felült az ágyban és ránk kiabált: Na húzzatok ki! Mi egymásra néztünk, az ágya gurulós lábakon állt, odaléptünk és elkezdtük kihúzni a kórteremből. Ez oldotta a hangulatot, és a kislány végre elnevette magát. Ezt nevezzük sikernek!

Ramocsa Emese: Az én történetem is nagyon kedves. Én mint dr. Cukor „feleségül” szoktam menni a kis betegekhez. Egyszer ahogy beléptünk az egyik kórterembe, egy kedves, de nagyon súlyos beteg 5 éves kisfiú elém ugrott, és egy általa papírból kivágott virággal elém térdelt, és azt kérdezte: Hozzám jössz feleségül? Ez annyira meghatott engem, hogy nem tudtam megszólalni. Na ekkor jött a párom, Osi, aki látta, hogy lefagytam, ezért a segítségemre sietett, és egy lufiból készített karddal lovaggá ütötte a kis vőlegényemet. Hát ezekért érdemes és kell vizitelnünk.

– B.Tóth Erika –