Így élünk mi – Segélyosztáskor Csenyétén

Így élünk mi – Segélyosztáskor Csenyétén
Csenyéte – Milyen lehet az élet ezen a világtól elzárt, észak-borsodi kis településen? Rossz utak, ritka buszjárat, munkanélküliség sújtja a falut. Ottjártunkkor mégis hömpölygött a nép a község utcáin. A házakból vidám zene szólt, és hosszan kígyózott a sor a kisbolt előtt. Segélyosztáskor érkeztünk.     

Ütött-kopott házikók, néhol egy-egy takaros porta, és egykori “szocpolházak” tarkítják a dimbes-dombos, csodás panorámájú vidéket. A falu központja kétségtelenül a bolt. Főképpen most. Csenyéte egyetlen üzletében nagy a választék. Alapélelmiszerektől tisztítószereken át élvezeti cikkekig megkapni itt mindent. Igaz, a helyiek panaszkodnak a magas árak miatt. De nem sok választásuk van, hogy hol költik el a havi apanázst. A bolt délben rendszerint bezár, ám havi egyszer kivételt tesznek: amíg van vevő, kint marad a “nyitva” tábla.

A paradicsom kilója hatszáz forintra rúg, legyintve rakja vissza a fiatalasszony az eladó kezébe, mikor megtudja az árát. Többen csak ilyenkor jutnak húshoz, felvágotthoz. A kenyér 265- be kerül, de legjobban a dohány és a kávé fogy most. Szinte mindenki kétezer forint feletti vásárlásról kap blokkot.

“Nincs ez mindig így!” – csóválják a fejüket a bolt előtt csoportba verődött lányok, asszonyok. Arra a kérdésre, hogy meddig tart ki a járadék, egyhangú a válasz: egy-két napig mindössze. Ha elfogy a pénz, marad a kölcsön. Uzsorakamatra persze. A tömegben fölbukkan egy jobban öltözött fiatalember is. Ő “segíti ki” a megszorult szomszédokat. A hónap elején pedig a kölcsönzött összeg dupláját kapja vissza. A falubeliekhez képest láthatóan jobb körülmények között él. A háza nagy, frissen vakolt, az udvaron autó áll. “Senki sem kényszeríti őket, hogy hozzám hordják a pénzüket” – tárja szét a kezét. Fesztelenül cseveg az időközben húszfősre duzzadt csoporttal. Bár az asszonyok váltig állítják, hogy ha nem fizetik meg az adósságot, megverik őket, nevetve évődnek a fiatalemberrel: “Falubeli ez is, mit kell félni tőle?!”

A legnagyobb probléma mindannyiuk szerint az, hogy a falu el van szigetelve a külvilágtól, s éppen ezért nemigen akad errefelé munkalehetőség. “Néha van egy kis közhasznú, más semmi.”

Amikor azt tudakolom, hogy hogyan telik a sokgyerekes családoknak mindenre a járadékból, őszintén megmondják: “Busszal megyünk kukázni Miskolcra. Abból van egy kis vas, meg kerül ruha is. No meg járunk lopni! Fát, veteményt. Nem szégyen az, ha otthon éhezik a gyerek!” – bizonygatják.

A közrendre nincs sok panaszuk, legfeljebb családon belül fordul elő egy kis nézeteltérés, veszekedés, verekedés.

A bolt körül álldogálók közül mindössze egy embernek van meg a nyolc osztályos végzettsége. A többiek átlagosan öt-hat évet jártak ki. Lagzi nincs, de jellemző, hogy már a tizenkét-tizenhárom éves lányokat megszöktetik. Mire betöltik a tizenhatot, csaknem minden lányból édesanya lesz. Tinédzser-forma, nádszál karcsú fruskák is kíváncsiskodnak a tömegben. Amikor a helyi napközi otthonos óvodára és általános iskolára fordul a szó, kiderül, hogy nekik is járnak már gyerekeik oda.

Az egyik hosszú parasztházban több család is lakik. A portán tíz gyerek él, de már úton van a tizenegyedik. Tudakolom, miért nem védekeznek a nem kívánt gyermekáldás ellen. Egyikük szégyenlősen súgja meg: “Ha megszakítanám, nem lehetne több gyerek. A hurok meg belém törhet.” És mi a helyzet a fogamzásgátló tablettával? “Én azt nem iszom” – hangzik a válasz. Az egyetlen megoldás szerintük: távol tartani a férfit.

A szobáik szűkösek, szegényesek, de szinte mindenhol látni tévét, magnót. Internet csak az iskolában és a hivatalban van, a villanyvilágítás általános, a víz bevezetésére azonban csak keveseknek telik. Nehéz elképzelni, hogy az aprócska, ablaktalan szobákban hogyan férnek el ennyien. Nevetve érkezik a válasz: “Az egyik lyány a sógornőnél alszik, ez meg itt egy másik rokonnál.”

Gyakran kerül az asztalra vakaró, krumpli, rántott lé. Ünnepkor az általunk fölkeresett családnál ritkán telik ajándékra, esetleg dezodor, olcsó bizsu jut a kisebbeknek a boltból.

A falunak körülbelül ötven óvodása van, akik éppen gesztenyét gyűjtögetnek. “Kisebb-nagyobb ösztönzésre járatják a gyerekeket oviba” – fogalmazott óvatosan az egyik óvónő.

“Egymagam élek. Félek a fiataloktól, akik gyakran lődörögnek az utcán, mert unatkoznak. Lefújják szegény öreg kutyámat is. Úgy fáj a szeme már” – panaszkodik egy idős néni. “Volt jelentkező a házamra, a gyerekek, unokák is biztatnak, költözzek hozzájuk, de az életem munkája ez a ház” –sóhajt.

“Ötszáztizenöten élnek Csenyétén, ebből 256-an tizennyolc éven aluliak. Nagyon fiatal a lakosság” – tudjuk meg Kéri Zoltánné polgármestertől. “Az óvodán és iskolán kívül falugondnoki szolgálat, házi gondozás és családgondozó is működik nálunk. A lehetőségeinkhez képest igyekszünk segíteni az itt élőket. A rossz utat és az elégtelen közlekedést én is nagy problémának tartom” – mondja a polgármester. Adataik szerint százhúszan részesülnek szociális segélyben, és további száztíz munkaképes korú személy van, aki nem tud elhelyezkedni.

Kapcsolódó cikkek:








hirdet�s