„Ez egy intellektuális játék” – Interjú: Gáspár Tibor színművésszel

„Ez egy intellektuális játék” – Interjú: Gáspár Tibor színművésszel
Miskolc – A színész hitvallása: az hajtja, hogy a legigazabbat mondja el, a legigazabbul.

Rádióstúdióból érkezik. Arról beszélgetünk, mire voltak kíváncsiak az adásban. Bulvártémaként sorolja a bátyjával, Gáspár Sándorral kapcsolatos viszonyát firtató kérdéseket. Mondom, hogy ebből engem is érdekelne, mennyire húzza magával a pályán előtte járó fivére, segítség, vagy hátrány ilyenkor a testvéri kötelék. Végül nem térünk ki erre: Gáspár Tibor saját jogon színész, önálló színházi világképpel, megkerülhetetlen színházi múlttal.

A színészi pályája 1980-ban Miskolcról indult, és 32 év elteltével most ide tért vissza. Mekkora utat járt be a szakmájában?
Gáspár Tibor: Rengeteget tanultam az alatt a nyolc év alatt, amit a pályám elején ebben a színházban eltöltöttem. Ami ma a batyumban benne van, azt javarészt itt szedtem össze. Az ember akkor is tette a dolgát, megcsinálta, amit mondtak neki, de idővel ez olyan tudássá érett, amit már a saját magaménak mondhatok. Ma már tudom, hogyan kell gondolkodni, hogyan kell valamit megoldani a színpadon úgy, hogy önmagam maradjak, érvényes gondolatokat tudjak közvetíteni önmagamról és a világról.

Mi hozta ide vissza?
Gáspár Tibor: Az a változás, ami itt most történik. Szimpatikusak nekem, akik most a színházat vezetik, tetszik a gondolkodásuk. Én is szeretem a megújulást, az új impulzusokat. Mindig azt figyelem, mit akar a rendező, és alávetem magam ennek. Ez a szakma az én számomra: folyamatos megvilágosodás. Naiv kisfiúként kezdek bele minden szerepembe, és a tanulással jutok előre. Ez a boldogság, hogy ilyenné lettem.

A mostani első szerepei nagyon hasonló figurák: Móricz Zsigmond Úri murijában Csörgheő Csulit, Moliére színművében Dandin Györgyöt játssza. Mind a kettő módos gazda. Véletlen-e, hogy a rendezők ezeket a karaktereket látták bele önbe?
Gáspár Tibor: A Hamletben hamarosan Claudiust játszom, ami nem kifejezetten paraszti jelenség. A véletlen hozta így ezt az évadkezdést. Nyilván azért hívtak, mert szükség volt egy olyan karakterre a színházban, mint amilyen én vagyok, egy erős ötvenesre – az én személyiségem kellett ezekhez az előadásokhoz. Persze, mind a kettő módos, de nagyon különbözbek is. Dandin György a megcsalt férj, Csörgheő Csuli pedig maga a magyar virtus. A mi családunkban is voltak ilyenek, eléggé jól ismerem a világukat. Arra bátorítottak a próbákon, hogy a szerep megformálásánál használjam ezt a tudásomat. Nagy örömmel tettem.

Mennyire fontos önnek, hogy személyes élményekből épüljön a szerep?
Gáspár Tibor: Nagyon fontos, de ezek a személyes motívumok legfeljebb pillanatokra látszódnak a színpadon. A szerepnek megvan a maga íve az előadásban, amit otthonról hoz hozzá az ember, az csak nüansz, részlet. Ezek egyszerű dolgok, de a nézőknek is ismerősek. Én például szentesi vagyok, paraszti, fuvaros családból származom. Nekünk ez a Csörgheő-jelenség nagyon megvan, a maga hangsúlyaival, a gondolkodásával, ahogyan ezek az emberek viccet mesélnek egymásnak, amin aztán csak ők nevetnek. Ennek a miskolci Úri muri előadásnak az a nagy érdeme, hogy ebből a tenger sok Móricz-i anyagból megmutatja ezt a szintet, ezt az önző, mással törődni képtelen, az újra eleve nemet mondó világot.

Ez a szerep nemcsak otthonról lehet ismerős, de játszotta egy Vidnyánszky Attila rendezte debreceni előadásban is. Számomra nagyon fontos alakítása volt ez. Azt gondoltam, hogy ezt önnek máshogyan képtelenség lenne eljátszania. Nem volt az.
Gáspár Tibor: Vidnyánszky Attila másként merített az irodalmi anyagból, mint a miskolci előadást rendező Keszég László. Én ott csak beugró voltam, Cserhalmi György helyett, mesteremberként tettem a dolgom, becsülettel, de a szereppel kapcsolatos különösebb elvárások nélkül. Előfordult már máskor is, hogy ugyanazt a szerepet többször játszottam: Arthur Miller Pillantás a hídról című darabjában háromszor voltam Eddie Carbone. És mondhatom, nagyszerű érzés volt mindahányszor, amikor más rendezésben, más társulatban ért utol ez a munka. Nem mondom, hogy könnyű ugyanazt többször megcsinálni, mert nehéz elszakadni attól az egyszer már megszült gyermektől. De erről beszéltem az előbb: az évek elszállnak fölöttem, máshonnan látok rá ugyanarra, más hangsúlyok jönnek elő.

Ebben a változásban kicsoda valójában Gáspár Tibor?
Gáspár Tibor: Mit mondjak magamról? Nagyon nehéz erről beszélni, mert fogalmam sincs róla. Valaki, aki a helyét keresi a világban, és rendkívül vágyik a szeretetre, miközben ő maga is nagyon tud szeretni. Csupa ilyesmit említhetek, ami egyrészt általánosság, másrészt viszont nagyon lényegi, mert ettől tudom ötvenöt évesen is gyermeki nyitottsággal követni a saját sorsomat, az összes ellentmondásaival és küzdelmeivel.

Miért a színészi pályán keresi a helyét?
Gáspár Tibor: Lehet, hogy itt meg is találom, néha talán csak egy pillanatra, egy mondat erejéig. Mindig az hajt, hogy a legigazabbat mondjam el, a legigazabbul, és ebből önmagamat képtelenség kihagynom. Erre nagyon alkalmas a színészi pálya. Hozzáteszem: nagyon ritkán adatik meg abban az értelemben, ahogyan most erről beszélünk. Nem lehet, hogy este héttől tízig az ember maga legyen a szerep, játszania se kelljen. De amikor az ember egy az egyben maga a szerep, az a néző számára is emlékezetes tud maradni, akkor eltűnik minden, akkor nem veszi észre, hogy színházban van. Ezek a pillanatok maguktól nem születnek meg, ezeket nagyon elő kell készíteni, és amikor ott van a helyzet, tudni kell vele élni. Mert amikor indiszponáltak vagyunk, akkor is létrejön az előadás, csak a csoda marad el.

Kin múlik ez?
Gáspár Tibor: A darab, a szerep, a társulat, a szereplő, a rendező és a közönség – ez mind együtt számít. A színháznak pár centivel a néző előtt kell járnia, hogy húzza magával, hogy a néző akarja tudni, mi történik, miért csinálják, amit csinálnak. Ez egy intellektuális játék.

Ön kivel szeret együtt játszani a színházban?
Gáspár Tibor: Nemcsak tiszteletből említem Csiszár Imre és Major Tamás nevét, hanem mert valóban fontos alkotók az én életemben – nekem korábban ők jelentették Miskolcot. De nagyon rá tudok csodálkozni egy-egy fiatal rendezőre is, ahogyan instrukciót ad: amiről beszél, azt én is érzem, és tudom, de ő az én számomra is világosan fogalmazza meg. Ettől boldog vagyok. Miskolcon van ilyen rendező.

Miért van az, hogy a pályája szinte kizárólag vidéki színházakhoz kötődik?
Gáspár Tibor: Valahogy így adta a sors. Amikor ide szerződtem Miskolcra, egyszerre három osztály végzett a színművészeti főiskolán. Akkor csak vidékre lehetett jönni. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy ide kerültem Igó Évával, Szirtes Gáborral, Kuna Károllyal, Sándor Erzsivel. Persze, vágytam rá, hogy a fővárosba jussak. Voltam is, két évig a Nemzeti Színházban. Elég volt. Már nem vágyom oda, nekem túl nagy és zajos, nem vonz a fővárosi színészi lét és tempó.

Létezik fővárosi és vidéki színész?
Gáspár Tibor: 2012-t írunk. Van autópálya, internet. Este megkapom a szövegkönyvet Békéscsabán, ahol élek, másnap bárhol tudok dolgozni az országban.

Több vidéki társulatnak volt már a tagja. Lát-e meghatározó különbséget színház és színház között?
Gáspár Tibor: Minden színházat alapvetően az határoz meg, hogy ki vezeti. Minden színház más. Vidnyánszky Attilával például azért volt jó együtt dolgozni abban az öt napban, amiről szó volt, mert azt láttam, hogy náluk a művészi munkában mindent a minőségnek rendelnek alá, nem az érzékenység, hanem az őszinteség számít. Az ilyen színházakat szeretem, és most Miskolcon is megvan az esély rá, hogy ilyen színház szülessen.

Bujdos Attila