„A kérdés az, hogy én hol vagyok…” – Interjú Molnár Gusztáv (25) színésszel

Akt.:
„A kérdés az, hogy én hol vagyok...” - Interjú Molnár Gusztáv (25) színésszel
„A kérdés az, hogy én hol vagyok...” - Interjú Molnár Gusztáv (25) színésszel
Miskolc – Lehet, hogy Miskolcon lesz legjobb fiatal színésznek lenni – mondja a független színházi világból érkezett művész.

„Az alternatív szcénából vidéki teátristává szegődött Molnár Gusztávot valószínűleg a fennen való sem menti meg attól, hogy Miskolcon záros határidőn belül lelkes rajongótábora alakuljon ki: nem csak táncolni és énekelni tud, de minden egyes megmozdulása azt jelzi, hogy nem csak a stílusregisztert érzi és tölti ki formával, de hús-vér alak tud maradni bármilyen egybites karakter megformálásakor is.” Zsedényi Balázs írt így róla a 7óra7.hu színházi portálon – Molnár Gusztáv táncoskomikusként lépett a közönség elé, a Szabó Máté rendezte Én és a kisöcsém című zenés játékban. Ez volt a Kiss Csaba vezette színház első előadása. A színésszel beszélgettünk.

Hogyan került Miskolcra?

Molnár Gusztáv: Felhívott az új igazgató, Kiss Csaba, látott a Rosencrantz és Guildenstern halott című előadásban. Elmondta, miről van szó. Úgy éreztem, ez olyan helyzet, amiben jó benne lenni: egy társulat alapításában részt venni, ennek a részesévé válni, ez kevés embernek adatik meg a pályája során. Igent mondtam. Ha Budapesten maradok, akkor is meglett volna az évadom. De nagyon kíváncsi voltam és vagyok arra, hogy mi lesz itt. Bútorokkal együtt költöztem, úgy készülök, hogy miskolci leszek.

Tetszik a hely?

Molnár Gusztáv: Nagyon meglepődtem. Nem jártam korábban Miskolcon. Kicsit féltem az iparvárosi híre miatt, valahogy a gyárakra számítottam. Gyönyörű a belváros, hangulatosak a kis kávézói, Miskolc környéke is gyönyörű. Nagyon tetszik, ideálisnak tartom, hogy a gyermekemet itt neveljem.

Az önt ide szerződtető új vezetés tagjai számtalan nyilatkozatban hangoztatták, hogy az ő színházi világképük alapja a színészi munka minősége. Az első ízelítőt most megkaptuk. Az én nézői érzéseimet eléggé pontosan fogalmazta meg a kritikus, aki gyakorlatilag a végtelen lehetőséget is látja önben – mi jelenti az ön számára a színészi minőséget?

Molnár Gusztáv: Még csak huszonöt éves vagyok. Eddig soha nem sikerült olyan csapatban, vagy olyan előadásban dolgoznom, ahol ne én lettem volna a legfiatalabb az alkotótársak közül. Ezzel takarózhatok még néhány évig. A múltam ez: 1986-ban születtem, Felvidéken, Révkomáromban, és itt is érettségiztem, a Selye János Gimnáziumban. Innen kerültem Kaposvárra, ott tanultam a szakmát. Huszonegy évesen debütáltam diplomás színészként Budapesten.

Az első munkái kész színészként mégis vizsgaelőadások voltak, a színművészeti egyetemen.

Molnár Gusztáv: Igen, mert amikor végeztem, szerződés nélkül maradtam. Szerencsét próbálni mentem Budapestre. Korábban egy produkcióban, A folyami ló, avagy Zytiron a tengeri katona címűben együtt dolgoztam a színművészetin akkor rendezést tanuló osztály minden tagjával, Szőcs Artúrral, Laboda Kornéllal, Kárpáti Istvánnal, Néder Pannival és Kovács Dániellel. Ők hívtak a színművészetis vizsgaelőadásaikba. Olyan volt az első felnőtt színészi évem, mint egy plusz tanulóév, a színművészetin. Játszottam még a Stúdió K-ban, a Sanyi és Aranka Színházban és a Szkénében. Annak az évnek a végén talált meg Bodó Viktor, aki meghívott a társulatába, a Szputnyikba. Ott voltam három évig. Mostanáig. Az ötödik évadomat már itt kezdem, Miskolcon.

Rengeteg előadásban szerepelt – ez megkönnyíti, vagy megnehezíti a pályája elején járó színész dolgát?

Molnár Gusztáv: Nagyon szerencsésnek tartom magam, mert rengeteget dolgozhattam. Volt, amikor egy időben két-három bemutatóra készültem – tele voltam energiával, ez nagyon sokat segített. Ma már nem biztos, hogy bírnám. Régebben arra lehetett számítani, hogy ha az ember leszerződik egy társulathoz, három-öt év alatt eljátszhat egy főszerepet, egy közepes nagyságú szerepet, részt vesz egy vígjátékban, egy drámai hangvételű műben, egy zenés darabban. De az elmúlt években a legtöbb színház a produkciógyártás felé mozdult el. Az embert hajlamosak beskatulyázni, és ha leszerződtetik, ahhoz képest kap szerepeket, hogy éppen milyen skatulyában van. Velem ez szerencsére nem történt meg. És remélem, nem is fog.

Azok a rendezők, akikkel eddig együtt dolgozott, nagyon eltérően gondolkodnak a színházról. Állíthat-e rangsort róluk egy színész: kivel volt a legjobb?

Molnár Gusztáv: Minden színész „összelopkodja” a saját eszköztárát, tapasztaltabb, idősebb kollégáktól, rendezőktől, utcai beszélgetésekből, „figura lesből” (ezt a Szputnyikban nagyon sokat csináltuk). Ezért is tartom magam szerencsésnek, mert sok rendezővel dolgozhattam együtt, és sokfajta munkát végezhettem. Legutóbb három évet Bodó Viktorral.

Az ő színháza az egyik legfontosabb független társulat, nagyon más, mint amilyen elvárások a kőszínházak mozgásterét kijelölik. A nála szerzett tudás mennyire jó útravaló egy vidéki kőszínházba?

Molnár Gusztáv: Az itteni első munkám egy táncoskomikus szerep. Ennek is megvannak a követelményei, ha jól eltáncolom, jó ritmusban mondom a szöveget, kipipálhatnám, hogy ez is megvolt. Amit a Szputnyikból hozni szeretnék, hogy ez nem elég. Fontos lehet egy táncoskomikusnál is, hogy bravúros legyen, de ez csak a felszín. A színésznek kutya kötelessége, egy operettben is megkeresni azokat az indítékokat, amik a rá bízott figurát mozgatják.

Nemcsak egy másik színházi valóságba érkezett, de olyan helyre is, ahová az utóbbi években kevés igazán fiatal művész jött dolgozni. Milyen fiatalnak lenni egy ilyen társulatban?

Molnár Gusztáv: Szerintem most fiatal színésznek lenni Magyarországon, lehet, hogy itt lesz a legjobb.

Mit nem mond.

Molnár Gusztáv: Tényleg. Sokat változott ez a szakma, az elmúlt pár évtizedben. Az előttünk járóknak még megvolt a biztonságuk. Akár csak húsz évvel ezelőtt, ha az ember megkapta a diplomát, az egyfajta garancia volt rá, hogy szerződése lesz, szerepeket játszik majd, a betevőt a szakmájából keresi meg. Ma semmiféle garancia nincs, senki nem tud biztonságot adni. A Szputnyikban is libikókán ültünk. A társulati összejöveteleink rendre arról szóltak, milyen díjat kaptunk, hová hívtak vendégszerepelni. És végül, hogy miből lesz a következő hónapban fizetés. Siker és küszködés. Ez ma, az elvonások, a pénztelenség idején nemcsak a független színházakra igaz. Én itt egyfajta biztonságban tudom magam érezni. Akik ide jöttek, nagyon erős rendező gárda. Erősségük, hogy nagyon különbözőek, és én nagyon bízom benne, hogy mit hoznak ki az egymással való együttműködésükből. Azért mondom ezt, mert ha arra keressük a választ, hogy hol a legjobb fiatalnak lenni, akkor mondhatom így: ahol az ember érezheti, hogy tartozik valahova. Ahhoz, hogy valaminek a része legyen, előbb annak a valaminek kellene megvalósulnia. Azt látom, sok helyen nincs olyan fajta szellemiség, erkölcsi, intellektuális háttér, ami elé oda lehetne állni. Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan tud ez a valami itt Miskolcon megvalósulni. Most például elgyalogoltunk Budapestről Miskolcra, ami fontos kezdeményezés volt. Meg is történt a csoda: idegen emberekként indultunk el, ide szerződött színészek, és mire megérkeztünk, ismertük egymást, túl voltunk a munkakapcsolaton, és az út végén azt éreztük, egy zászló alatt állunk, amire még nem tudom, mi van ráírva. Ebből az utazásból előadás születik, ebben benne lesznek idősebb kollégák, akik lelkesen, nagy energiákkal dolgoznak, kíváncsiak az újra. Ha az új vezetőség ébren tudja tartani a színészekben ezt a kíváncsiságot, hogy azt érezhessük: egy alkotó közösség része vagyunk, ebből jó dolgok tudnak kisülni. És akkor most mondanám, hogy mi nekem a színészet: huszonöt éves vagyok, és még mindig rettenetesen kíváncsi.

Mire?

Molnár Gusztáv: Mint mindenki: elsősorban saját magamra. Hogy ki vagyok. Ezt én igényességnek is szoktam nevezni: az ember megpróbálja saját magát megismerni, és semmilyen helyzetben nem hazudni, magának. Mindegy, milyen stílusban játszunk, mekkora szerepet, milyen minőségben, a kérdés, hogy én hol vagyok a helyzethez és a figurához képest. Itt vagyok, huszonöt évesen, 193 centiméter vagyok, 100 kiló, szeretnék eljátszani nagy szerepeket, amik szerintem illenek hozzám, és mindet meg tudnám csinálni, mindet nagyon jól meg tudnám csinálni, mindet sokkal jobban meg tudnám csinálni, mint bárki más. Hogy lesz-e lehetőségem, ez nyilván nem tőlem függ, hanem azoktól, akik eltervezik az évad szerkezetét, akik a szerepeket osztják, de egészséges esetben egy színésznek ezt kell gondolnia. Szerintem. Nyilván, nem vagyok például hősszerelmes alkat, de van kedvesem, aki gyereket vár tőlem, hősszerelmesként tudom szeretni. Az ember megfigyeli ezeket a dolgokat a saját életében, és megpróbálja belevinni a munkájába.

Bujdos Attila