Ő az a színész, aki otthagyta jól fizető állását

Mikor és hogyan jött Miskolcra, előtte járt-e már itt, és milyen élményeket szerzett mint színész?

Most már huszonhat éve, hogy itt vagyok. Hegyi Árpád Jutocsa színházigazgató hívott Miskolcra, ahol első évben még vendégként szerepeltem, hiszen akkoriban az egri színházban volt szerződéses állásom. Következő évre ez megfordult: miskolci állással Egerben vendégeskedtem még három éven át. Korábban egyetlen előadásra nézőként ültem be, mert Galgóczy Judit, a Miskolci Nemzeti Színház főrendezője akarta nekem adni a Carmen Escamillo szerepét, amit akkor énekeltem Debrecenben. Aztán erre mégsem került sor valamilyen oknál fogva. Úgyhogy végül kilencvennyolcban lettem miskolci színész.

Hogy tetszett az első látott előadás?

Megmondom őszintén, hogy nem sok minden maradt meg az emlékeimben. Talán annyi, hogy egy rampa volt, amin végigment Escamillo, akit Ábrahám István játszott. De igazából nem emlékszem az előadásra.

Mikkel kacérkodott a színház előtt?

Nem kacérkodtam, dolgoztam, mert későn kezdtem el a főiskolát. Ugyan 18 éves koromban már jelentkeztem Várkonyi osztályába, de kiestem a harmadik rostán, emiatt pedig sokáig nem próbáltam meg újra. Úgyhogy először belsőépítészettel foglalkoztam, amiből jobban kerestem, mint színészként. Elmondhatom, hogy huszonhárom éves koromban már egy önálló, hatvannyolc négyzetméteres lakás tulajdonosa voltam. Az egy nagyon sikeres időszak volt, csak aztán valahogy nem felejtődött el a színész irányultság. Akkor jelentkeztem újra a főiskolára, amikor meghirdették az operett osztályt, ahova fölvettek, és akkor már nem volt visszaút.

Tehát nem a pénzt választotta, mert hiszen mondja, hogy annak idején jobban keresett, mint színészként. Mi volt, ami vonzotta akkor?

Hát maga a színészet. Meg persze fiatalemberként a hiúság és a becsvágy. A színészet iránt mindig késztetést éreztem, mert elég sokszor mondtam verset az iskolában, sőt, gyakorta szerepeltem a színjátszókörben is. Ráadásul tizenhat évesen bérletem volt: például a Blaha Lujza téri Nemzeti Színházba, amit felrobbantottak. Én ott nagyon sok mindent láttam: a Galilei, a Hosszú út az éjszakába, a Csongor és Tünde című darabot, ez utóbbit még Törőcsik Marival meg Bitskey Tiborral láttam. De volt bérletem a Vígszínházba is, tehát én 16 éves koromban elég sok mindenkit láttam a nagyok közül. Valahogy úgy gondoltam, talán én is lehetnék színész. Akkor még nem gondoltam arra, hogy az nem olyan egyszerű. Végül mégiscsak úgy alakult az életem, hogy színpadra kerültem.

A nagyok olyan könnyedén játszanak a színpadon, emiatt az ember tényleg úgy gondolja, hogy egyszerű a feladatuk.

Pedig megdolgoznak érte, most már én is tudom. És még mindig sokan nem tartják munkának a színészetet, mondják, hogy „ó, hát mit? fölmegy oda, énekel meg ugrál!" Aki így gondolja, annak fogalma sincs arról, hogy mi van mögötte. Nagyon sok előképzés kell ahhoz, hogy az ember táncra tudja mozdítani a lábait, vagy hogy énekelni tudjon úgy, hogy attól ne szaladjon ki a közönség a nézőtérről. Valójában nem könnyű dolog ez.

Mennyire volt jellemző egyébként a tinédzserekre annak idején, hogy színházba jártak?

Az én időmben sokan jártunk színházba, ez azonban annak is köszönhető, hogy nem volt televízió és egyéb szórakozási lehetőség sem. Szüleim is szerették a Budapesti Operettszínházat. Az emberek tehát akkor még nagyon gyakran jártak színházba. Több híres előadást láthattunk, amikről legendák szóltak: az imént említett Hosszú út az éjszakába vagy Az ügynök halála. Ezek nagyon nagy előadások voltak, tehát erről beszéltek az emberek. Meg nem volt ennyi színház, hanem voltak az olyan nevezetesek, mint a Madách, a Víg, a Nemzeti, és ide jártak a nézők, akik láthatták a híres színészeket.

Az élet számos területén hozott változást például az informatika. De vajon mi a helyzet a színészettel? Ez hogyan változott az évtizedek alatt?

Ez mindig változik. Természetesen a tizenkilencedik században is másképp játszottak a színpadon, mint ahogyan az ízlés is más volt, meg az erkölcs és tulajdonképpen ahhoz igazodott minden. Így nyilvánvaló, hogy más volt a színjátszás az ötvenes években, amikor igazodni kellett bizonyos szovjetunióbeli dolgokhoz. Említem itt például Sztanyiszlavszkijt. Ezek az irányzatok mára már elmúltak, háttérbe szorult a deklamálás, vagyis a szónoki előadásmód. Valamikor így kellett beszélni a színpadon, ellentétben a mai színjátszással, ami közelebb áll a való élethez. És ezeken túl is rengeteg újítás van, amiknél talán az is baj, hogy mindenki azt keresi, hogy milyen újat csinálhatna, de akár mindenáron. Na, ez a mindenáron az, ami nem biztos, hogy jó, hiszen a nagy modernizáció nem mindig válik a darab javára. Természetesen azt is megértem, hogy ebben a szakmában megszólják azt, aki nem akar modern lenni, mert az szürke.

Kipróbált-e mást a színészettel kapcsolatban, akár filmeket, szinkront, rendezést, tanítást, írást vagy bármi egyebet?

A szinkront igen, de én nem vagyok jó szinkronos, nem is fedeztek fel, meg eléggé rabszolamunkának tartom. Volt időszak, hogy Miskolcon is tartottak fenn szinkronstúdiót. Akkor alámondást vállaltam a természetfilmekhez. Előtte valamikor főiskolás koromban nagyon sokat voltam a Pannóniában, de csak párt tekercses dolgokra hívtak.

Esetleg filmszínészet?

Sok apró kis filmszerepet játszottam, éppen ezért mikor az egyik kollégám mondta, hogy látott egy film rövid jelenetében, nekem fogalmam sem volt, hogy én abban szerepeltem. Sorozatokban mindig benne voltam: például Barátok közt vagy Szeress most, de mindig valami kis szereppel. Nem voltak jelentősek. Főleg papokat játszottam. De voltak nagyobbak is: Honfoglalás, Sacra Corona, Julianus barát, Sobri, Szinglik éjszakája.

Hogy érezte magát a filmszerepekben?

Jól, annyira, hogy tulajdonképpen szerettem volna jó kosztümös szerepeket játszani. Alkatomnál fogva szerintem való lenne nekem, de a filmszakma egy nagyon zárt világ. Amikor én végeztem a főiskolán, akkor már igazából nem is készültek olyan nagy mennyiségben tévéfilmek. Ha 18 évesen végeztem volna el a főiskolát, akkor abba a körbe tartoznék, akik végigjátszották az életüket a filmvásznon: Kern András, Verebes István, Piros Ildikó és Blaskó Péter. Hiszen amikor még nem volt ennyi színitanoda és általuk színész sem, akkor azokból válogatták a filmszínészeket, akik akkor végeztek. Na, azok klassz szerepek voltak. Aztán meg jöttek a fiatalok, akiket ma látni a tévében. Nem is ismerem őket, mert sokan vannak, és tulajdonképpen azokhoz a rendezőkhöz kötődnek, akik szinte egyívásúak velük. Úgyhogy én az igazi nagy filmezésből kimaradtam.

Meséljen a mostani szerepeiről, hogyan viszonyul hozzájuk?

Mint idős színész, mert már nyilván nem úgy mozdulok a színpadon, mint ezelőtt tíz vagy húsz évvel, ez a tény pedig meghatározza a szerepeket is. Tehát most inkább idősebb szerepeket osztanak rám, amikkel tulajdonképpen elégedett vagyok. Talán azt mondhatnám, hogy lehetnének nagyobbak is, de hát itt vannak a fiatalok, ők játsszák a nagyobb szerepeket. Hátha gondolnak majd arra, hogy az idős korosztálynak is vannak nagy szerepei, hiszen valamikor Tolnai Klári és Mensáros László játszottak idős korukban olyan szerepeket, ami már nekik való, vagy kifejezetten az idősekről szól. Úgy érzem, nagy dolog, ha az ember hetvenhat éves korában egyáltalán dolgozik mint színész, és még végig tud menni a színpadon. Úgy gondolom, nekem szerencsém van, hiszen ilyen idős korukra nem sokan vagyunk ebben a szakmában. Tulajdonképpen én még bírom.

Mondjunk már néhány olyan mai szerepeit, amik nagyon tetszenek önnek!

Hát tulajdonképpen a Jézus Krisztus Szupersztárban Kajafásé vagy a Csárdáskirálynőben az öreg herceg. Ezek a mostani szerepeim, amiket szeretek.